Majdnem húsz éve utazgatok Közép- és Dél-Amerikában, de a Pantanalt ezidáig valami miatt elkerültem. Most azonban útba ejtettem és nem csalódtam. Annak ellenére is megéri az ide tett utazás, hogy minden borzalmasan drága a kontinens legnagyobb mocsarában, de valahol érthető, hiszen a helyi csónakosok garantálják a turistáknak a jaguárélményt. Én is látok vagy féltucatot, mégis inkább a többi állat és a Transpantaneirán tett autókázásom marad meg szép emlékként.
Bár a brazil városok többsége elég borzalmas, egy valami jó bennük: az utakon szinte soha nincsen dugó. Mivel a partvidéket és Minas Geraist leszámítva az ország városai a 20. század közepén indultak hízásnak, így könnyen építettek olyan sugárutakat, amik elbírják a milliós metropoliszok forgalmát. Cuiabá bár nem számít nagy városnak, mégis csak Mato Grosso fővárosa és annak gazdasági központja, ennek ellenére úgy siklok át rajta reggel 8-kor, mint kés a vajon.
Elhagyva a várost az MT060-as úton száguldozok Poconé felé, amit 9 óra felé érek el. Kihalt, poros kisváros a Pantanal határában. Annyira nincs itt semmi, hogy alig találok boltot, amiben vehetek magamnak valamit az útra Porto Jofréig. Aszfaltút csak a város határáig van, onnan 145 kilométert kell földúton vezetnem a Rio Sao Lourenço partján fekvő kikötőig, ahol a következő két éjszakát töltöm majd.
Poconé egy kihalt, poros kisváros a Pantanal határán
Egy ideig szavannaerdők mentén haladok, majd egyre inkább elláposodik a vidék. És ahol víz van, ott megjelennek az állatok. Kezdetben csak halászmadarakat látok az út menti bokrok tetején ücsörögni, majd a lagúnákhoz közeledve egyre több lesz a gém, a réce, a nandu és az íbisz. Az út első felében még látok pár legelésző marhacsordát, de elérve a Pantanal mocsarait azokat vízidisznók és kajmánok váltják. A legnagyobb számban a karakarák képviseltetik magukat, de egy ponton majmokat is sikerül szemrevételeznem. A 145 kilométeres távot közel hat óra alatt teljesítem, no nem azért, mert olyan rossz lenne az út (egyáltalán nem az, a bérelt Renault Clióm simán veszi az akadályokat), hanem mert ötpercenként állok meg fotózni. Szöveg helyett álljon itt néhány kép azokról az állatokról, amiket Porto Jofréig látok.
Poconétól pár kilométerre kezdődik a Transpantaneira varázslatos útvonala
Az észak-pantanali kultúrtáj elmaradhatatlan élőlénye a szarvasmarha
Már az út elején feltűnik egy jabiru fészek
A karakara a Pantanal legsikeresebb ragadozómadara
Ő itt egy feketefarkú selyemmajom, ami csak ezen a vidéken látható
Egy szépséges rákászölyv
A szárazabb részeken nandukat látok az árnyékban hűsölni
Délután 3 óra körül futok be a Pousada Dona Onçába, ahová tegnap foglaltam szállást. A két éjszakáért és a holnapi egész napos csónakázásért nyomott áron 500 dollárt fizetek, ami brutális pénz, de azt ígérik, látni fogok jaguárt. No, nem ez lesz az első eset, de nagyon régen futottam már össze Dél-Amerika csúcsragadozójával, így kíváncsian várom a holnapi napot.
A pousadában rajtam kívül három francia lány és egy brazil páros száll meg, ők szervezett úton vannak helyi vezetővel. A szálló tulajdonosa azt mondja, velük fogok holnap csónakázni, de megkér, ne áruljam el, milyen kevés pénzt fizettem a túráért, mert a 2700 reais errefelé borzalmasan nyomott ár. Másnap kiderül, tényleg az, mert a háromnapos csomagért a csoport tagjai fejenként 1800 dollárt fizettek, benne a transzporttal, ami elég masszív összeg egy jaguárlesért.
A szálló nagyon egyszerű, tényleg csak megaludni jó. A kaját klasszikus módon, büfészerűen szolgálják fel; természetesen hús van hússal.
Másnap reggel fél 9 felé indulunk útnak. A Rio Sao Lourençón felfelé csónakázunk, egész a Rio Piquiri torkolatáig. Rengeteg kajmánt és vízidisznót látunk, de szép számban vannak jégmadarak, örvös csáják, ölyvek és kányák is.
Ehhez hasonló csónakokkal szállítják a turistákat a Pantanal mélyére
Nem rossz a táj a felkelő nap fényében
Jégmadárból elképesztő sokat látunk
Vörhenyes tigrisgémet sem nehéz itt fotózni
Ők itt a vörhenyes tigrisgém fiókái
Kajmánból errefelé több van, mint hangyából
Ők itt örvös csáják
Nőstény bőgőmajmok, amint figyelik a motorcsónakunkat
Álmosító ez a Pantanal
Egy fiatal bakcsót is sikerült lencsevégre kapnom halászás közben
Egy újabb csodaszép jégmadár
Ő pedig egy csigászkánya
A Rio Piquiri után feltorlódnak a csónakok. Rajtunk kívül vagy 20 másik csapat jött ezen a napon erre a vidékre, hogy jaguárt lásson. És nem is kell sokáig várni, az egyik folyóparton kikötött dögre szinte rendeltetésszerűen érkezik egy példány. A csónakosok lökdösődnek, hogy az ő turistái kerüljenek a legjobb fotópozícióba, ami nem kicsit idegesítő. Mivel a mi csónakunkban csak nekem van olyan fényképezőm, amivel lehet bármit is kezdeni, mindenki más csak mobillal zoomolgat ide-oda, intek a sofőrnek, hogy csak miattam ne tülekedjünk.
Megvannak az első jaguárfotók a túrán
Jó fél órán át bámuljuk a megrendezett falatozást, mire a csónakunk falán elkezd beömleni a víz. Vadul lapátolni kezdünk, de sokra nem megyünk vele, így amilyen gyorsan csak lehet, visszatérünk a kikötőbe, hogy csónakot váltsunk. Ez nem megy könnyen, elszórakozunk ezzel vagy egy órát, de ennek hála hatalmas mázli fogad minket feljebb a folyón. Egy teljesen vad egyed épp a csónakunk előtt úszik át a folyón, így sikerül olyat is látnunk, amit a többieknek nem.
Ezt a jó fejet csak mi láttuk, senki más
Csónakosunk nagyon meg akarja mutatni nekünk a környék összes nagymacskáját, így az egymást előzgető horda nyomába eredünk. Még két másik jaguárt sikerül így megpillantanunk, de tudni kell, hogy a csónakosok nyomkövetőt használnak a cserkészéshez, tehát a szafariban semmi spontenaitás nincsen. Egy idő után elég lesz a nagymacska hajkurászásából és a csapat megszavazza, hogy menjünk le a turistavonalról és csalinkázzunk egy kicsit a mellékfolyók és holtágak mentén. Tökéletes döntésnek bizonyul, mert így tukánokat, jácintarákat, erdei denevéreket és rengeteg egzotikus madarat látunk.
Ő itt egy kék íbisz, de hogy miért ez a magyar neve, azt nem tudom
Még egy jégmadár, mert azokból sosem elég
Egy kormos rákászölyv egészen közelről
Így cserkészik a turisták a nyomkövetővel ellátott jaguárokat
Épp fürödni indul
Ő egy nyakörvvel ellátott idős példány
Amikor az egyik csónakos jelet fog, azonnal szól a többieknek, így olykor 20-30 csónak is egy irányba fordul
Tarka bíbic előtérben egy vízidisznóval
Ő egy fekete rákászölyv
Ő a Panatanal mocsarainak tipikus madara, egy feketehátú vízitirannusz
Erdei denevéreket is látunk a fa törzsén kuporodni
A Föld legnagyobb papagájai, a jácintarák is megmutatják magukat
Gyönyörűek a tarka bíbicek
Természetesen tukánt is látunk bőven
Naplementéhez közeledve a bakcsók is megelevenednek
A nap végére mindenkinek elég az ülésből, de azt hiszem, nem okozott csalódást a mai nap. Nehéz lenne megmondani, hogy a Pantanal vagy a Los Llanos-e a jobb hely állatlesre, nálam erős döntetlenre áll a dolog. Brazíliában tökéletesen szervezett az egész, amitől tömegélmény hangulata van az embernek, de a nagyvadakat nyomkövetővel látták el és az egyedsűrűség miatt igen könnyű egyéb állatokat megpillantani. A Los Llanoson ezzel szemben nincsenek turisták, így a cserkészés is spontánabb. Az Andok közelsége miatt sokkal nagyobb a fajsűrűség, főleg madarak terén, de szarvast és óriáshangyászt is könnyebb arrafelé megpillantani. Ha csak az árakat nézem, akkor egyértelműen Los Llanos, de tény, ott nem ígérnek semmit, mert teljesen más az emberek hozzáállása a természethez és az állatokhoz.
Másnap korán útra kelek, mert délután 2-kor le kell adjam a kocsit. Visszafelé is megállok minden bokornál, egyszerűen képtelen vagyok megunni az állatokat. Látok gólyákat, kanalasgémeket, hokkókat és guánokat, no meg rengeteg karakarát, halászsast és egyéb ragadozómadarat.
Ő itt egy rózsás kanalasgém
Egy erdei gólya
Hím nagy hokkó
Ő pedig a párja
A piroscsőrű fütyülőlúd nagyon népszerű a lagúnák környékén
Némelyik lagúnában mozdulni sem lehet a kajmánoktól
A barázdáscsőrű ani
Ez talán a legnagyobb kajmán, amit a Pantanalban láttam
A pápaszemes guán elég látványos madár
Karakara portré
Ő az ún. pikkelyes vagy álarcos galambocska
Ő egy erdeityúk, más néven dzsungelcsirke vagy guacharaca
Búcsúzóul még egy kép egy rákászölyvről
Poconé és Cuiabá között megállok egyet nyújtózni Cangasban és Nossa Sra. do Livramentóban. Az első falu teljesen érdektelen, Livramento főtere és temploma azonban tetszetős. Ennek oka, hogy a 19. századi nagy aranyláz idején falut akartak alapítani a helyiek a bányák közelében, ezért Portugáliából szent képet hozattak, hogy az legyen a védelmezőjük. Az öszvér a mai Livramento helyén megállt és csak úgy indult tovább, ha levették róla a képet, így az a döntés született, hogy a falut itt és nem a bányák környékén alapítják meg, hiszen a Szent Szűz itt akart maradni. A templomot ott építették fel, ahol anno az öszvér megtorpant, s szerencsére a 20. század betonmániája nem söpörte el.
Cangas teljesen érdektelen falu
Nossa Sra. do Livramento temploma
Nem úgy Cuiabá belvárosát, ami pont olyan érdektelen és vállalhatatlan, mint az összes brazil városé, ahol eddig jártam. Miután leadtam a kocsit, végigsétálok Baú városrészen. Nem túl szívderítő barrio, de nem érzem magam veszélyben. A belvárosban sem, bár az igazat megvallva nem tartózkodom sokat az utcákon. Egy lepukkant városi hotelben, a Getúllióban veszek ki egy szobát 40 dollárért, majd a bazilika felkeresése után kicsit csatangolok az óvárosban. Elég kihalt és unalmas, így inkább elsétálok a Morro Da Caixa D’Água Velha névre hallgató múzeumba, ami a város egykori ciszternája volt. Ma helytörténeti kiállítás működik benne.
Cuiabába se várost nézni jöjjön az ember
A város sétálóutcája ennyi, nem több
A Morro Da Caixa D'Água Velha egykor víztározó volt, ma múzeum
Cuiabá így nézett ki a 20. század elején, a nagy brazil városépítések kora előtt. Kár érte!
És hogy miről híres Cuiabá? Hát arról, hogy ez a város fekszik Dél-Amerika földrajzi középpontjában. Ennek emléket állítva emeltettek pár sarokkal odébb egy hatalmas obeliszket, amit jó földrajzosként természetesen felkeresek.
Én Dél-Amerika földrajzi középpontjában
Ezzel véget ért a brazíliai kiruccanásom. A Pantanal tényleg megéri a pénzt, de mindent összevetve továbbra sem vagyok elvarázsolva ettől az országtól, sőt! Túl nagyok a távolságok, kevés a látnivaló és hát borzalmasan drága. Ettől függetlenül jövök én még ide, az egészen biztos, de most irány Európa, aztán nemsokára újra Kolumbia.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
