Közép-Luzon nagyvárosait érintve érkezem meg az ország legnagyobb és legfejlettebb településére, Quezon Citybe. Eközben sikerül összeszednem egy ronda bokasérülést, valamint olyan fertelmeket ennem, amikre elég csak visszagondolnom és hányingerem támad. Egész biztosan nem ez lesz a Fülöp-szigetek legemlékezetesebb utazása.
San José City pont ugyanolyan érdektelen, mint Luzon bármelyik síkvidéki városa; létezését és városi rangját a rizstermesztésnek köszönheti. A 150 000 lakosú város központjában áll a Szent József-katedrális, ami a modern templomépítészet egyik kevésbé sikeres példája.
San José City egyetlen ikonikus épülete a nem túl impozáns Szent József-katedrális
Holnap érkezik a csapat, így ma mindenképpen meg kell érkezzek Manilába. Ehhez első körben Cabanatuan Citybe kell eljussak, amit egy unalmas buszúttal érek el. Cabanatuant a spanyolok alapították a 18. század második felében, a nevét pedig a második világháború alatt ismerte meg mindenki. Itt történt ugyanis 1945. január 30-án az amerikai hadsereg történetének legsikeresebb mentőakciója, amikor is a bataani halálmenet 500 túlélőjét szabadították ki a japán fogolytáborból szinte emberveszteség nélkül. 2005-ben az akciót megfilmesítették James Franco és Jospeh Fiennes főszereplésével.
Maga a tábor a várostól pár kilométerre keletre volt, ennek helyén ma egy emlékmű áll. Nem annyira érdekes, hogy ezért megszakítsam az utazásomat, ehelyett besétálok a Freedom Parkba, ahol épp valami kajaudvar nyílik. Mondanom sem kell, hogy egy filippínó gasztroesemény mennyire vállalhatatlan, bár ha tudsz a pároltkáposztás disznópörchöz rózsaszín pattogatott kukoricát enni, akkor akár élvezhető is lehet. Nekem nem az, nem itt költöm el a reggelimet. Ehelyett besétálok a város főterének számító Plaza Luceróra, aminek közepén az 1899. június 5-én meggyilkolt filippínó szabadságharcos, Antonio Luna tábornok lovasszobra áll, háttérben a Szent Miklós-katedrálissal. Meglep ez a tér, mert a Fülöp-szigeteken nem divat megtartani a gyarmati korból megmaradt plazákat, ezeket az elmúlt pár évtizedben szinte mindenhol beépítették valamilyen plázával vagy irodaházzal.
A Plaza Lucero Antonio Luna lovasszobrával és a Szent Miklós-katedrálissal
Innen ki kell sétáljak a Maharlika Highwayre buszt fogni. Az egyik sarkon pedig olyan történik velem, ami eddig még soha: kimegy a bokám. Az egyik szegélyről lelépve teljesen aláfordul hatalmas reccsenés közepette. Remek! Még az kell, hogy szakadjanak el a bokaszalagjaim, biztos jó lesz úgy Mt. Amuyaót mászni.
Nagy nehezen elbotorkálok egy kajáldáig, ahol rendelek egy sinigang levest (ez az egyetlen ehető levesük), valamint egy halo-halót ubéval. Ez a Fülöp-szigeteken mindenhol kapható desszert egy egészen penetráns fagyikehely, amibe darált jég, konzervkukorica és egy gombóc ube-, vagyis yamfagyi kerül. Sok ocsmány dolgot ettem már a Fülöp-szigeteken, de ez eddig mindenen túltesz. Jobb híján a jeget inkább a bokámra rakom, ami egyre nagyobb és úgy lilul, mint az ube.
Keresztülvágok a piacon, majd kiállok a főút szélére, ahol nem jön semmiféle busz. Azt egy triciklistől tudom meg, hogy mióta megépült az új buszpályaudvar innen egy kilométerre, a buszok kerülőúton közlekednek. A jelenlegi helyzetemben nem tudok ennyit lesétálni zsákkal a hátamon, így megkérem, hogy dobjon el a terminálra.
Bár Cabanatuan mindössze 130 kilométerre fekszik Manilától, a buszút több mint öt óra. Egy Quezon Citybe menő járatra ülök fel, amivel a kora esti órákban érkezem meg a fővárosba. Nem kockáztatok, itt is a Hop Innben szállok meg, vacsorára pedig átbicegek az Ayala Mallba, ahol beülök egy koreai étterembe. Végre vannak ízek, nem megint valami mócsingkoktéllal kell megküzdjek.
Quezon City este a legvállalhatóbb
Estefelé landol a csapat, úgyhogy van egy kis időm Quezon Cityre. A várost a II. világháború kitörése előtt, 1939-ben alapította Manuel L. Quezon, a Fülöp-szigetek első szabadon választott elnöke. Quezon egész életét az ország függetlenedésének szentelte, neki volt köszönhető, hogy kiléptek a gyarmati sorsból. Bár a politikai pályája arról szólt, hogy az amerikai diplomáciát ekézze, a japánok bevonulása után menekülni kényszerült és az Egyesült Államok fogadta be. 1944-ben tuberkulózisban halt meg, így nem élhette meg országa felszabadítását.
Quezon City látképe a szállóm ablakából
Quezon Cityt azért hozta létre, hogy levegye Maniláról a terhet, bár azt is mondják, hogy a főváros - annak építészete miatt - a gyarmati korra emlékeztette, ő pedig egy modern fővárost álmodott az ország központjának, ezért is helyezte át ide a parlamentet és a fontosabb minisztériumokat. Nos, a modern város eszméjét valamelyest sikerült elérnie, mert Quezon City messze a legrendezettebb település a 12 milliós metropoliszban. Ez persze nem azt jelenti, hogy Quezon City lenne a második Szingapúr vagy Shanghai, de sokkal kevésbé zsúfolt, mint Pasay vagy Mandaluyong, és a nyomor sem akkora.
A városi park Quezon City legnyugodtabb pontja
A város központja a Quezon Memorial Circle, aminek közepén egy kilátószerű emlékmű áll, amit az egykori elnök tiszteletére emeltek. A tér felé sétálva megállok a Ninoy Aquino Wildlife Centernél, ami a városi tó partján nyújtózik. Meglepő módon itt összefutok egy japán turistával, aki hozzám hasonlóan azért jött ide, hogy megnézze, milyen állatok lakták be anno Luzont. Nos, ahogyan ő, úgy én is csalódottan távozom. A madarakat és kisebb emlősöket borzalmas körülmények között tartják. Felháborító, hogy ilyen létesítmények mai napig működhetnek, bár ha belegondolok, az átlag filippínónak sem sokkal jobb az életminősége, mint ezeknek a madaraknak.
Ezeknek a madaraknak nagyon nem itt kéne lennie
Az emlékmű aljában található a Manuel L. Quezonnak dedikált múzeum, ami életének fontosabb állomásait mutatja be, valamint megtekinthetők a személyes tárgyai, egykori ágya és az a szarkofág, amiben az elnök hamvai nyugszanak.
A Manuel L. Quezon Múzeum az egykori elnök életét hivatott bemutatni
Ebédre az egyik helyi kioszkban bedobok egy rizzsel dúsított zsírfőzeléket meghatározhatatlan eredetű mócsingokkal. A felénél majdnem elhányom magam, úgyhogy inkább veszek egy pohár hámozott mangót és azzal oltom az étvágyamat.
Ínycsinklandó street food Quezon Cityben
Visszafelé az Avenida Quezonon sétálok, mely során érintem a Waling Street menti bádogvárost. Hiába Quezon City az ország legfejletteb városa, az ilyen nyomortelepek felszámolására talán soha nem lesz mód.
Quezon Citynek is van ám nyomornegyede
A közel három kilométeres séta után jól esik leülni. Borzasztóan fáj a bokám, dagadt és lila. A bakancsot csak-csak rá tudom húzni, de a félcipő nem nagyon megy fel. Taxival a makati szállásunkra igyekszem, ahol átveszem a szobákat, beszerzem a welcome drinkeket, majd egy rövid pihenő után irány a repülőtér. Este kezdődik a Mirador történetének második Fülöp-szigetek túrája...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
