A Mirador profiljába nehezen illeszkedő utazásra készülünk egy csapattal, még pedig a Fülöp-szigetekre. No, nem a népszerű látványosságokat fogjuk felkeresni, hanem Luzon kevésbé járt desztinációit, de mielőtt nekiesnénk, le kéne szervezzek egy-két dolgot. Ebbéli szándékomban sajnos hátráltat az ország történetének egyik legnagyobb tájfunja, ami napokon belül lecsap Luzonra. Ennek köszönhetően a Bataan-félszigeten bóklászom, hátha találok egy olyan helyet, ahol átvészelhetem a trópusi vihart.
Egy rövid otthoni pihenő után Fülöp-szigetekre kell repüljek. Nem én akartam ide jönni, hanem az a baráti társaság, akikkel anno a Moszkító-parton dzsungeltúráztunk. Az volt a kérés, hogy Ázsiába szervezzek egy Hondurashoz hasonló menetet, bár azt előre jeleztem feléjük, hogy olyanra, mint a Moszkító-part, sehol nincs esély Ázsiában. Egyszerűen azért nincs, mert ez a kontinens borzalmasan túlnépesedett, nincsenek érintetlen esőerdők, sem felfedezetlen pontok, Dél-Pápuát leszámítva. Egyébként erről is volt szó, de végül a választás a Fülöp-szigetekre esett.
Mivel a csapat tagjai a legkevésbé a Palawan-Boracay turistacsapdára kíváncsiak, ezért előkapartam a 2011-es utazásom emlékeit a tarsolyomból, és szerveztem nekik egy Észak-Luzon természetjáró két hetet úgy, hogy tudom, Fülöp-szigetek ezen része mindenre alkalmas, csak turistáskodni nem. Mindehhez hozzájött az is, hogy érkezésem előtt pár nappal végigsöpört az év eddig legerősebb tájfunja, a Kalmaegi, ami 150-200 kilométer per órás széllökésekkel tarolta le a szigetország középső részét.
Manilában reggel 8-kor szállok le. A tájfun itt kevésbé éreztette a hatását, de annyira azért mégis, hogy párás, felhős idő fogadjon. A Malate városrészben álló Hop Inn Hotelben foglaltam szállást, amit persze csak délután 2 után lehet elfoglalni, így a délelőttöt, bár nem kívánom, városi sétával töltöm. Manila óvárosát majd a csapattal közösen alaposabban bejárjuk, így nem szaporítanám sokáig a szót vele kapcsolatban, inkább csak az első benyomásokról szólnék.
2011-ben jártam itt utoljára és Manilát már akkor is utáltam. Borzalmasan zsúfolt, teljességgel élhetetlen városnak tartom. Rengeteg az utcán fetrengő család, akik jellemzően a sugárutakat elválasztó járdaszigeteket lakják be. Szerencsére nem nyomulnak, talán mostanra megszokták, hogy a turisták nem fognak foglalkozni velük. Eszem az utcán ezt-azt, ami alapján azonnal megelevenednek az emlékek: a filippínó gasztronómia az egyik legócskább konyhaművészet a világon, már ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni.
Az van, hogy a Fülöp-szigetek lakóit mindig is elnyomták; hol a Kína felől érkező gyarmatosítók, hol az európaiak szereztek a szigetek felett befolyást. A sorozatos tájfunok miatt a mezőgazdaság nehezen fenntartható volt, az állattartás és a zöldségtermesztés emiatt rossz haszonkulccsal dolgozott. A gyér terménymennyiség okán a minőségi áru teljes egészében az elnyomó elithez került, a nép pedig megkapta a senkinek nem kellő mellékterméket. Nos, ebből a melléktermékből alakult ki a filippínó konyha, ezért ha az ember bármit rendel, az általában mócsinggal, meghatározhatatlan eredetű belsőségekkel érkezik, s mivel a hozzáadott zöldségek is a növények leeső részeiből kerülnek az asztalra, a fonyadt káposztán kívül sok mindent az ember nem kóstolhat. Az gyorsan kiderült, hogy a klímát egyetlen haszonnövény kedveli, a rizs, ezért a fonyadt káposztás mócsingokhoz fehér rizs dukál, amitől mindennek ugyanaz az egyhangú, zsírjellegű íze lesz.
Délután 2-kor beesek az ágyba. Ötig alszom, azután kibattyogok egy közeli levesezőbe, majd vissza az ágyba. Persze hajnali négykor már ébren vagyok és várom, hogy felkeljen a nap. Az első teljes napomat szervezkedéssel töltöm. Eltaxizom Makatiba, hogy a csapatnak szállást intézzek, majd elsétálok a Pasig-folyóig. Ez a rész Manila bulinegyede annak minden mocskával együtt. Rengeteg az utcán fetrengő hajléktalan, a bárokban transzvesztiták és erősen középkorú amerikai, valamint európai szexturisták ücsörögnek. Előre okádok az itt töltött éjszakától, de azt is tudom, Csabáékkal könnyű lesz kiröhögni ezt az egészet.
Makati zsúfolt központja ad otthont Manila bulinegyedének
A Pasig-folyó pont olyan szép, mint a Sió-csatorna egy erősebb zápor után. Intézek telefonkártyát, váltok pénzt, majd nézem az időjárást, ami azt írja, hogy három nap múlva újabb tájfun érkezik, az előzőnél is erősebb, 4-es besorolású trópusi vihar, ami ráadásul Közép-Luzont tarolja majd le. Pont azt a részt, ahová holnap mennem kéne ezt-azt elintézni a csapat érkezése előtt.
A Pasig-folyó, ami elválasztja Makatit és Mandaluyong Cityt
Másnap reggel azzal a tudattal indulok útnak, hogyha Baguióba megyek, olyat látok, amire nem biztos, hogy vágyom: a Fülöp-szigetek történetének egyik legnagyobb viharát. Angelesig adok magamnak gondolkodási időt. Ide buszozom elsőként, mert itt vannak azok a tour operátorok, akik túrákat szerveznek a Mount Pinatubóra, és akikkel online borzalmasan nehéz a kommunikáció.
Manilát nagyon lassan hagyjuk el, majd két órán át tötymögünk a tömegben, mire végre elhagyjuk a betondzsungelt. No, természetnek nyoma sincs ezután sem, a várostól északra mindenfelé rizsföldek láthatók, ahol meg nem, ott ipari parkok.
Manilától északra ez a kép fogadja az embert mindenfelé
A busz Dau városrészben rak ki, innen indulok neki gyalog Angelesnek. Angeles a Fülöp-szigetek bulivárosa, olyan, mint Pattaya Thaiföldön. A világháború után az amerikai hadsereg a város határában vert tábort, itt hozták létre a katonai támaszpontjukat. A katonák pedig szerettek bulizni, ennek köszönhetően Angeles belvárosa gyorsan az éjszakai élet központjává vált. A háború után nagyon sok fülöp-szigeteki lány gondolta úgy, hogy neki amerikai férj kell, amire nagyon komoly üzletág épült ki. A kerítőkből idővel bordélyházak lettek, így Angeles az 1970-es évektől kezdve az ázsiai szexturizmus fellegvárává vált. Egészen az 1990-es évekig mindenkit, aki ázsiai feleségre vágyott, ide hozott a szél, sok amerikai annyira beleszeretett a közegbe, hogy haza se ment.
A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államoknak már nem volt fontos a támaszpont, így azt 1991-ben átadta a Fülöp-szigetek kormányának azzal a feltétellel, hogyha forrósodna a helyzet a térségben, bármikor visszatérhetnek oda. A katonák kivonulása után Angeles változásnak indult. A bulinegyedet az ott maradt amerikaiak életben tartották és teljes egészében a szexturizmus felé fordították, de a 2000-es évektől kezdve a város egyre kevesebb külföldit vonzott. Nem úgy a dél-koreaiakat és japánokat, akik perverzióik kiélésére kerestek helyszínt, s erre Angeles találtatott a leginkább alkalmasnak. Ma már az egykor híres klubok mind az ő kezeikben vannak, hogy odabenn mi történnek, azokról pedig jobb nem beszélni.
Angeles utcáin hömpölyögnek a jeepneyk
Nos, engem abszolút hidegen hagy a szexturizmus. Anno Pattayától is hánytam és Cartagenából is emiatt szerettem ki. Az ám, csak hogy Angelesben a világon nincsen semmi más, csak ez. Egy lepukkant koszfészek az egész, össze-vissza épített betonkockákkal, rengeteg kocsival, jeepneyvel és tuktukkal. A tour operatorhoz betérve megértem, miért voltak olyan szótlanok whtasappon: a Pinatubót lezárták a Taal-vulkánon tapasztalt aktivitás miatt, így nem tudok oda túrát szervezni a csapatnak. Remek! Találhatok ki új programot!
Angeles katedrálisa nem a leglátványosabb épület a Fülöp-szigeteken
Egy tuktukkal azért levitetem magam Angeles "óvárosába", hátha lesz mit néznem. Egy érdektelen templomon és egy századelőről itt maradt épületen kívül nincs itt semmi. A Pamintuan Mansionben ma ingyenes helytörténeti múzeum működik, mely során megtudom, hogy a spanyol-filippínó gyarmati stílusban épült házban egykoron elnökök székeltek, a világháború idején pedig japán kamikazék szállásául szolgált. A belső tér igen tetszetős, kár, hogy Angeles múltjából csak ennyi maradt.
A Pamintuan Mansion Angeles egyetlen történelmi épülete
Nem kockáztatok. Jobb lenne minél távolabb a tájfun központjától tölteni azt a napot, amikor lecsap a Fülöp-szigetekre, így a daui buszpályaudvaron felszállok egy Balanga Citybe tartó buszra. A cél Mariveles városkája, ahol elviekben van egy Baywalk's Lodge nevű vendégház. Sikerül valamilyen falusi járatra jegyet vennem, mert megállunk minden sarkon és néha olyan utakra tévedünk, amit a google maps sem jelöl. Ennek köszönhetően kicsit megkésve futunk be Balangába, ami egykoron fazekasságáról volt nevezetes. Ma már inkább haltenyészeteiről és a Bataan-félsziget olajfinomítóiról.
José Abad Santos szobra Angeles központjában. Ő az a nemzeti hős, aki nem volt hajlandó aláírni a Fülöp-szigetek kapitulációját, így japán bevonulása után nem sokkal kivégezték.
Balanga az a város volt a világháború idején, ahol a Fülöp-szigetek anno megadta magát Japánnak. Innen indult 1942. április 9-én a bataani halálmenet, mely során nagyjából 120 kilométert gyalogoltattak 75 000 amerikai és filippínó fogollyal az O'Donell-táborba, akik a menet során sem enni, sem inni nem kaptak. A gyaloglás során 4/5-ük meghalt, akik kimerültek, azokat egyszerűen kivégezték a japánok.
Maga a város a jobban kinéző települések közé tartozik, sokan a legtisztább fülöp-szigeteki városnak tartják. Szeméthegyeket ugyan nem látok, de nekem a tisztaságról azért más fogalmaim vannak. Amúgy Balanga City központja tényleg vállalható, a barokk templom egészen jól néz ki, és itt legalább van egy főtér, ahová az ember ha nem is ülne ki, legalább kiszabadul a fojtogató zsúfoltságból.
Balagan City katolikus temploma a gyarmati időkből maradt vissza
Nincs időm ebédelni, így az utcán bekapok egy pálcikára húzott csirkebelet. Komolyan, a Fülöp-szigeteken ez a street food. Olyan, amilyen, a mellé adott ecet elveszi az ízét.
Egy jó csirkebelet nyárson?
Balangából elkapom az utolsó buszt Marivelesbe. Ipartelepek mentén haladunk, így a nap végéhez közeledve hatalmas a forgalom. Bőven lemegy a nap, mire befutok a Bataan-félsziget déli csücskének számító kisvárosba. Lesétálok a szállóig, de igen gyorsan kiderül, hogy itt nem maradhatok a tájfun idején. Az épület tetőterében kapok egy rozoga szobát, aminek falai farostlemezből lettek összetákolva, a cserepek közvetlenül a fejem felett mosolyognak az égre. Ez lesz az első, amit letép majd a szél, úgyhogy ismét újratervezek.
A tájfun holnap késő este éri el Fülöp-szigeteket, így van egy teljes napom arra, hogy másik szállás után nézzek. Akárhogy is bújom az internetet, ha nem akarok egyetlen éjszakáért több száz dollárt elkölteni a Bagac melletti egykori cukornádültetvény gyarmati palotájában, akkor Olongapóig kell utazzak.
Mariveles egyetlen látványossága a katolikus templom
Este eszem valami hulladékot az utcán, végigsétálok Mariveles tengerparti sétányán, ahol fiatalok ücsörögve várják a vihar eljövetelét, majd elkocogok a Tolentinói Szent Miklós-templomhoz. Mariveles egyáltalán nem izgalmas település, így este 8 órakor már a szállón vagyok. Holnap irány tehát Olongapo, ami bár közelebb van a tájfun központjához, de szállás terén biztonságosabbnak tűnik, mint itt maradni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
