Olongapo városában élem túl Fülöp-szigetek történetének egyik legerősebb tájfunját. A trópusi vihar szélén nem végez akkora pusztítást, mint a hegyek között, de így is szomorú végignézni a városon a távozását követően. Olongapóba érkezésem előtt még jártam Bagac városkájában, valamint megismerkedtem Rhoel Gallardo atya történetével és mártírhalálával.
Reggel már borús az idő, olykor szemerkél is az eső. Ez az Uwan tájfun előszele, a trópusi ciklon egyik spirálcsápja lóg be a Bataan-félsziget fölé. Menni kell, mert ma éjjel a vihar eléri a Fülöp-szigeteket, és jó lenne olyan helyen átvészelni, ahol nem borulnak össze a házak.
A cél Olongapo, ott van legközelebb olyan hotel, ami betonból épült. Visszabuszozhatnék Balanga Citybe, de nincs kedvem ugyanazon az úton menni, mint amin jöttem, úgyhogy keresek egy tuktukost és megkérem, vigyen el Bagacba. 2000 pesót, valamivel több mint 35 dollárt kér a fuvarért, amire elhozza magával a fiát is. Rábólintok, de csak úgy, hogy megkérem, itt-ott álljunk meg nézelődni, mert hiába érkezik a tájfun több mint 200 km/órával, ha már itt járok, szeretnék látni is.
Tuktuk sofőröm és fia, akikkel Bagacig utazom
Az első megállónkat a Five Fingers Cove egyik kilátójánál tartjuk. Az öblökhöz tiszta időben csónakos kirándulásokat szerveznek Marivelesből, de erre a vihar érkezése okán a következő napokban nincs lehetőség. Sajnos az öblök magántulajdonban vannak, így egy pont után nem tudunk továbbmenni az úton. Amúgy el tudom képzelni, hogy szép időben a Five Fingers Cove jó hely, így csak kihagyott lehetőség marad a számomra.
A Five Fingers Cove napos időben biztosan gyönyörű, de borús időben nincs nagyon mit csinálni itt
Visszafelé megállunk a Naswee falujának határában álló Háromkirályok szoborcsoportnál. Borzasztóan naív gipszförmedvény, ami ráadásul nem a napkeleti bölcseket, hanem az Atyát, a Fiút és a Szentléleket hivatott ábrázolni. A hely inkább groteszk, mint hittel átitatott.
Ez a gyönyörű műalkotás Naswee határában áll
Naswee Mariveles halászkikötője. Megállítom Butecet, a sofőrömet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a kikötőt. Ordenáré fabódék és girhes kutyák között szökellek le a partra, amire már kihúzták a bancák (filippínó halászcsónakok) többségét, készülve a viharra. Amúgy Naswee kikötője elképesztően szemetes, homokot szinte nem is ér a talpam. Kicsit Indiában érzem magamat ismét.
Naswee halászkikötője egészen borzalmas hely
Az emberek amúgy jó fejek. Érezhető, hogy ez nem az a pontja a Fülöp-szigeteknek, ahová a külföldi turisták csak úgy betoppannak. A többség kérdőn tekint rám, de mikor köszönök, vadul mosolyogni és fotózkodni kezd mindenki.
A nyomor ellenére is nagyon jó kedélyűek a filippínók
Megindulunk Buteckel és a fiával Bagac irányába. Ezen az úton nem közlekedik busz, pedig le van aszfaltozva. Szeretnék megállni a Laki és a Quinawan Beachen, de erre nincs lehetőség, mivel a hegyoldalban luxus apartmanházakat építenek és az őr nem enged be minket a területre. Amúgy ez az első pontja Luzonnak, ahol erdőt és természetet látok, ezidáig nem volt más csak város és ipartelep.
A Bagacba tartó útról néha felsejlik a Mariveles-vulkán sziluettje
Az első öböl, ahová le is tudunk ereszkedni, Paysawan. Ez egy apró rizstermesztő falu, aminek csodaszép homokos tengerpartja van. Ha nem lenne borús az idő, akár még paradicsominak is mondanám. Mondjuk nem ártana itt sem egy szemétszedés, de kétségkívül ez az eddigi legtisztább pontja a mostani utazásomnak.
Bóklászom egy kicsit a parton. Végre látok egy-két madarat, no meg rizsföldeken kóborló vízibivalyt, de azért Paysawan nem a világ közepe.
Paysawan végre mutat valamit a vidéki Fülöp-szigetekről
Bagac bejáratánál intek búcsút Butecnek és a fiának. A városka az eddigi legkellemesebb hely, ahol jártam Luzonon; aránylag tiszta utcák, kertes házak és csend fogad. Végre nem rohannak mindenfelé a motorok és tuktukok, Bagac olyan, mintha nem is a Fülöp-szigeteken lenne.
Bagac temploma
Lesétálok a partra, amiről sok jó már nem mondható el. Szakadt viskók, vihar tépázta nylonsátrak szegélyezik a tengert. Nincs olyan mocsok, mint volt Nasweeben, de ne itt bérelj két hétre tengerparti házat! Próbálok a parti úton elsétálni a Las Casas Filipínas de Azúcar nevű gyarmati haciendához, de az utca végén kapu fogad. Néhány helyi suhanc közli velem, hogy a hotelbe csak a főútról lehet bemenni, innen csak az alkalmazottakat engedik be. Nincs mit tenni, fogok egy tuktukot, amivel a hivatalos bejárathoz vitetem magamat. Ott aztán nagy a meglepetés, mert hátizsákos turista errefelé nem sűrűn fordul meg.
Bagac tengerpartja elég lepukkant, de a helyiek itt is jó fejek
A Las Casas Filipínas de Azúcar hacienda Fülöp-szigetek egyik luxushotele, ahová kizárólag az elit tagjai járnak esküvőkre vagy üzleti megbeszélésekre. A hotel tele van, így ha akarnék se tudnék 300 dollárért megszállni az egyik gyarmati villában. Turistaként vehetnék napi jegyet 2900 pesóért, amiért kapok egy ebédet és körbejárhatom a koloniális épületeket, de ezt úri huncutságnak tartom. Annak fényében meg végképp, hogy a létesítmény nem egy gyarmati korból itt maradt hacienda, hanem egy értékmentő manőver, amit 2003-ban egy José "Jerry" Azúcar nevű gazdag műgyűjtő követett el, aki Fülöp-szigetek minden pontjáról összevásárolta a pusztulásnak induló gyarmati villákat, amiket darabjaira szedett és a magán birtokán felépítette azokat, történelmi skanzent létrehozva ezzel. Mint ilyenért, a 45 dollárt kicsit sokallom.
A Las Casas Filipínas de Azúcar a Fülöp-szigetek egyik legelőkelőbb hotele
A tuktukom mostanra elviharzott, a szálló kisbusza pedig nem arra van, hogy fizetésképtelen hátizsákosokat furikázzon, így nincs más dolgom, mint várni. Szerencsére negyed órán belül érkezik egy másik tuktuk, ami egy jól szituált párért jött, s akik vannak olyan jó fejek, hogy odaültetnek a sofőr mellé és bevisznek Bagacba. Itt aztán eszem 3 dollárért egy jó csirkecombot rizzsel. Végre nem mócsing és belsőség! Mondom én, hogy Bagac prémium hely.
Ha az ember mócsing helyett igazi húst kap, az Fülöp-szigeteken már magas minőség
Bagacból nincs busz Olongapóba, így kénytelen vagyok vissztérni Balanga Citybe, ahol buszt váltok és irány a kikötőváros! Az utazás során esni kezd az eső, mire Olongapóba érek, már ömlik. A terminálhoz közeli Cherry Midtownban veszek ki egy szobát. Hiába van kiírva, hogy a szoba egy főre 900 peso, én 2380-at fizetek, több mint 40 dollárt. Hogy miért? Mert ez, kérem, a tájfun felár! Azok a hotelek, amiket viharbiztosra építettek, megtehetik, hogy tájfunok idején felárazzák magukat, mert azok, akiknek a házát vinné a vihar, itt biztonságban átvészelhetnek. Mondhatjuk, hogy ezeknek a belvárosi hoteleknek a trópusi vihar maga a főszezon.
A recepción veszek magamnak vizet és sósmogyorót, majd próbálok korán nyugovóra térni, hátha sikerül átaludnom a tájfunt. Csak egyszer ébredek meg, éjfél körül, amikor a szél borzalmasan tépázza a villanyvezetékeket. Az ablakon kinézve nem látok katasztrófát, így visszafekszem.
Reggel nyugodt, csendes idő fogad. Itt-ott pálmalevelek fekszenek az úton, van néhány kidőlt tábla, de semmi extra. A hírekben azt mondják, a tájfun partot érve északnyugatnak fordult és a centrum Santiago-Bontoc-Vígan City vonalon sepert végig. A hegyvidéki régióval minden összeköttetés megszakadt, utak és hidak szakadtak le, nincsen se áram, sem ivóvíz ellátás. Olongapóról nincs hír, így nincs más, mint hogy megnézzem magam, milyen pusztítást végzett az Uwan.
A pályaudvaron bepattanok egy jeepneybe, amivel a közeli Barretto Beachre igyekszem. A városrész nem úgy néz ki, mint egy népszerű üdülőövezet, pont ugyanolyan össze-vissza a városkép, mint bárhol az országban. Az elektromos művek már gondosan kábeleznek, látok egy-két kidőlt oszlopot is, de a házak aránylag rendben vannak. A parton sincs káosz, de a tenger rengeteg szemetet mosott a partra, a víz pedig zavaros.
Barretto Beach közvetlenül a tájfun után
Nem látok sehol katasztrófát és még egy evőt is nyitva találok. Káposztás zsírleves rizzsel töltött tavaszi tekerccsel. Nyami!
Egy jó zsírleves reggelire?
Nincs szél, sem eső. Valószínűleg épp a vihar két hátsó spirálja között vagyunk, így nem érzem szükségességét, hogy visszarohanjak a városi szállásomra. Ehelyett felpattanok egy jeepneyre és irány Castillejos, a város, ami a tengeri kalózoknak köszönheti a létezését. Mivel a 18. századtól kezdve a környező öblöket rengeteg kalóztámadás érte, ezért az ott élő közösségek a szárazföld felé menekültek, s hozták létre Uguic faluját, amit 1863-ban neveztek át Castillejosnak egy spanyol tábornok után.
A városka egyetlen említésre méltó pontja a Szent Miklós-templom, de nem az épület, sokkal inkább egy egykoron itt szolgáló pap, Rhoel Gallardo miatt. 1999-ben a déli szigeteken iszlamista lázadás tört ki. Basilan szigetén a keresztény közösségek veszélybe kerültek, ide kérette át magát Rhoel Gallardo Castillejosból, hogy segítse az ott élőket hitük megtartásában. Tumahubong falujában teljesített szolgálatot, amikor az Abu Sayyaf terrorszervezet betört a faluba és magával cipelte az atyát négy tanárral és 22 diákkal együtt. Másfél hónapig tartották őket fogságban, közben az atyát kínozták, hogy megtörjön és megtagadja Jézust. A kimenekítésükre küldött felszabadító hadosztállyal lövöldözés alakult ki, mely során három tanár, öt diák és maga az atya is életét vesztette. Az elmondások alapján Rhoel Gallardo mártírhalált halt, így 2021-ben az egyház boldoggá avatta. Az atyának a teljes életútja ma elolvasható a templomban.
A castillejosi Szent Miklós-templom, ahol a mártírhalált halt Rhoel Gallardo atya egykoron szolgálatot teljesített
Ha már ennyire rajta vagyok a keresztény vonalon, gondolok egyet és felvitetem magamat a karmelita kolostorhoz tuktukkal. A kolostort 2014-ben hozták át ide Subicból, mert az állandó árvizek tönkretették az egykori kolostor épületét. Érdekesség, hogy a téglát nem a környékről szállíttatták ide, hanem egy semirarai téglavető közösségtől hozatták. Amúgy az épületbe nem jutok be, mert zárva tart, de a kilátásért azért megérte erre kanyarodni.
A Castillejos feletti karmelit kolostor és onnan a kilátás
Felerősödik a szél, itt az ideje, hogy visszatérjek Olongapóba. Mire a város határához érek, ismét 80-90 kilométer/órás széllökések vannak, de ez nem hátráltat abbéli szándékomban, hogy végigsétáljak a parti városrészen. Ez a negyed ad otthont a város jobb szállodáinak és éttermeinek, valamint a Mount Balingkilat mögötti öblökhöz induló kirándulóhajóknak, amik érthető módon most nem mennek sehová.
A parton két emlékmű látható. Az egyik a Children of the Returning Sun nevet kapta, amit azon filippínók emlékére állítottak, akik megakadályozták a Subic Amerikai Haditengerészeti Támaszpont kifosztását azután, hogy a katonákat evakuálták a Pinatubo-vulkán kitörése végett 1991-ben.
A Children of the Returning Sun emlékmű Olongapóban
A másik emlékmű a Hellships Memorial, amit annak a közel 20 000 hadifogolynak az emlékére állítottak, akiket a japánok felségjelzés nélküli hajókon akartak Japánba szállítani kényszermunkára a II. világháború alatt, s mely hajók többségét maguk az amerikaiak lőttek ki, mint gyanús elemek a környező tengereken.
A Hellships Memorial a környék legnagyobb világháborús vérengzésének állít emléket
Amúgy itt, a part mentén már látszanak a tájfun pusztításának nyomai. Letépett háztetők, kidőlt reklámtáblák és fák, valamint a helyi sportpálya tetőszerkezetének beszakadása is azt jelzik, jobb, hogy a belvárosban töltöttem az éjszakát és nem valamelyik parti hotelben.
Az Uwan-tájfun pusztításának nyomai Olongapóban
A szél mellé ismét megérkezik az eső, így visszamenekülök a hotelembe. Holnapra talán elmegy végre a vihar és elindulhatok északnak oda, ahol az Uwan igazán pusztított.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
