Mivel a hegyi utakat elmosta a tájfun, ezért maradok még két napot a tengerparthoz közel. A Magalawa-sziget elég borzalmas élmény, a Hundred Islands Nemzeti Park elmegy, Boliano és a Patar Beach pedig kifejezetten tetszik. Vannak Luzonnak egészen vállalható pontjai, csak nehéz rájuk bukkanni, főleg egy trópusi vihar után.
Verőfényes napsütésre ébredek. Itt volt az ideje, hogy az érkezésem óta tartó borús idő végre továbbálljon és megkzedődjön a száraz évszak, tájfunok és hegyomlások nélkül. A hegyvidékről nem jönnek jó hírek, azt látni mindenhol a TV-ben, hogy helikopterekkel próbálnak segítséget nyújtani a bajba került falvaknak, mint Barlig, ahonnan a Mt. Amuyaót tervezzük majd a csapattal megmászni. A rizsteraszok is komoly károkat szenvedtek, sok közösség teljesen elérhetetlen, így izgalmas napoknak nézek elébe a szervezés terén.
Mivel jelenleg a Bontocba tartó út járhatatlan, adok magamnak még egy-két napot a Dél-kínai-tenger partján. Első körben San Antonióba utazom. A busz a piacon tesz ki. Hatalmas a nyüzsgés, úgy néz ki, a filippínók kezdenek felébredni a dupla tájfun okozta sokkból.
San Antonio piaca
Az egyik helyi kifőzdében eszem egy édesszószos szalonnás rizst (ez messze a legelfogadhatóbb étel a helyi kifőzdékben), majd veszek egy kevés gyümölcsöt és leintek egy tuktukot, amivel a Pundaquit Beachre vitetem magamat. Ide általában azért jönnek az emberek, hogy csónakot fogjanak a környező öblökbe, de lévén a bancák egytől-egyig fel vannak húzva a homokra, arról letehetek, hogy átjussak az Anawangin Cove-ra.
Az egyetlen étel, amivel az ember nem fut lyukra, az az adobo, vagyis édes szószban főtt szalonna fehér rizzsel
A helyiek a turizmus felélesztése helyett egyelőre azzal vannak elfoglalva, hogy a tájfun pusztításának nyomait felszámolják. A parton mindenhol halomban áll a nád és a szemét, amiket módszeresen próbálnak elégetni.
A Pundaquit Beach jó helynek tűnik, csak a körülmények miatt jelen pillanat semmire nem alkalmas
A Pundaquit Beach a jelenlegi állapotában élvezhetetlen, így visszamegyek San Antonióba, ahol felpattanok a következő buszra, ami Iba városába tart. Az út nem túl izgalmas, mivel tulajdonképpen minden beépült, így település ér települést.
Iba főutcája pont olyan szép, mint bármelyik luzoni település főutcája
Iba Zambales provincia székhelye, méretét nézve azonban semmivel sem nagyobb, mint volt bármelyik eddigi kisváros. A település főterén áll a városháza, ami egyben a provincia közigazgatási központja, de ennél izgalmasabb az 1681-ben emeltetett Szent Ágoston Katedrális. A templom a 18. szézadban nyerte el a mai formáját, amikor is földrengésbiztossá építették át. De nem csak földrengéseket élt túl, hanem a Pinatubo 1991-es kitörését is, ami elpusztította a partvidék szinte összes települését, köztük Ibát is. Pont ebből kifolyólag nincs itt nagyon mit nézni, ha csak nem az ember fanatikusa a hirtelen épített betonépületeknek.
Az Iba központjában álló Szent Ágoston Katedrális
A partvidék egyik leginkább kedvelt helyszíne a Magalawa-sziget. Ez az apró sziget Palauig falujához fekszik a legközelebb, ettől függetlenül a buszsofőr azt mondja, ne ott szálljak le, hanem Pangolinganban, mert ott könnyebb fuvart szerezni a kikötőbe. Pangolingant nem igazán találom a térképen, de megnyugtatnak, hogy majd szólnak, így aggodalom nélkül bámulom az amúgy unalmas tájat a busz ablakából. Egyszer csak feltűnik az út bal oldalán egy hatalmas tábla Magalawa névvel, de a busz nem lassít. Rohanok előre, mire a fejéhez kap a sofőr, hogy kiment a fejéből, hogy én itt szeretnék leszállni.
Pangolingan egy apró település, a világon nincs itt semmi. Visszasétálok az elágazásig, de elég reménytelen feladatnak tűnik itt bármit is fogni. Tíz perc céltalan várakozás után a földúton megjelenik egy tricikli, ami ugyan foglalt, de leintem. A sofőr tágra nyílt szemekkel néz rám, nem érti, mit keres itt egy külföldi.
A Fülöp-szigetek nagyon népszerű úticél azok körében, akik egzotikus tengerpartokat szeretnének látni. Palawant és Boracayt nem kell senkinek sem bemutatni, de a népszerű desztinációkat leszámítva Fülöp-szigetek abszolút ismeretlen az utazók körében. Mióta elindultam Manilából, egyetlen külföldivel sem találkoztam, és az igazat megvallva az itteni infrastruktúra sem arra van kitalálva, hogy hátizsákos utazókat fogadjon. Nincsenek értékelhető szállások, sem vállalható éttermek, a közlekedés is esetleges, mivel senki nincs arra felkészülve, hogy idegeneket furikázzon A-ból B-be. A leintett triciklis sem úgy néz ki, mint akinek valaha lett volna szerencséje külföldihez, így azt sem tudja, mennyit mondjon a fuvarra. Végül oda-vissza útra megállapodunk 400 pesóban, mindössze 7 dollárban. Ezért 12 kilométert megy velem oda, majd vissza úgy, hogy közben meg is vár majd.
A szépséges Luan, ahonnan a Magalawa-szigetre szeretnék eljutni
A sofőröm azt mondja, Luanból kell bancát intézzek, de azt nem tudja, hogy a tájfun után mennyire állnak készen a helyiek a fuvarra. Luan egy mezei halászfalu az azonos nevű félsziget végében. Szegényes viskók, rengeteg szemét és házaik előtt ücsörgő filippínók fogadnak; mindenkitől kapok egy meglepett pillantást. A sofőröm segít felkutatni egy csónakost, de ez nem megy könnyen, mivel a többség még nem bocsátotta vízra a bancáját. Végül egyvalaki bevállalja, hogy csak miattam leereszti a hajóját. Az 1000 peso meglepően drága mulatságnak tűnik az eddigiekhez képest, főleg annak tudatában, hogy a Magalawa-sziget mindössze 500 méterre fekszik a szárazföldtől.
Ezzel a bancával megyek át a Magalawa-szigetre
Ennek fényében az út nem tart sokáig, evezve is mindössze negyed óra. A szigeten aztán igen nagy a meglepetés. Néhány férfi épp a tájfun által partra vetett szemetet és hulladékfákat gyűjti össze és rakja tűzre, nem igazán értik, hogyan kerültem a szigetre. Aztán vadul gesztikulálva közlik a csónakossal, hogy a sziget ezen állapotában ne hozzon ide senkit, mert mit fognak gondolni az emberek. Való igaz, két nappal a tájfun elvonulta után a Magalawa minden, csak nem trópusi paradicsom. Ettől függetlenül persze levesznek 50 pesóra, mint belépő, majd közlik, hogy nincsenek nyitva, jobb lenne, ha visszatérnék oda, ahonnan jöttem. A csónakosom úgy tesz, mintha nem tudott volna arról, hogy nem fognak a szigetre beengedni és természetesen igényt tart az 1000 pesóra. Nem hiszem, hogy ez az a sziget, ahová a jövőben bármikor is Mirador-csapatokat hoznék.
Csónakosom 1000 pesóért dob ár a Magalawa-szigetre
A tricikli sofőröm visszavisz Pangolinganba. A háza a buszmegálló mellett van, így egy kicsit belecsöppenek a család mindennapjaiba. Büszkén mutatja meg a gyerekeit és dicsekszik el a szomszédoknak, hogy ő vitte a külföldit Luanba. A gyerekekkel egészen addig fecsegek és játszom, amíg meg nem érkezik a menetrendszerinti busz, ami Santa Cruzba tart. A tervem az volt, hogy elcsónakázom a Potipot-szigetre is, de kiindulva abból, ami a Magalawán volt, ezen ötletemet revideálom és inkább közvetlenül Santa Cruzba utazom. Itt nem csinálok semmi mást, csak buszt cserélek. Alaminos Citybe utazom, ahová már jóval naplemente után futok be.
El tudom képzelni, hogy a Magalawa-sziget jó hely, de így a tájfun után elég borzalmas élmény
A 100 000 lakosú Alaminos City egy az eddigieknél is fertelmesebb városképpel rendelkező betonrengeteg. Mindenhol tuktukok és triciklik szaladgálnak, a drótoktól szinte nem látni az épületeket. A kívülről borzalmasan kinéző Monte Rio Hotelben veszek ki egy szobát, majd életemben először betérek a Jollibeebe. Ha azt gondolod, hogy a McDonald's rossz, na akkor azt szorozd meg tízzel. Helyi viszonylatban drágán eszem borzalmas csirkét rizzsel, vállalhatatlan szószokkal. Első és egyben utolsó jelenésem volt ebben a remek intézményben.
Alaminos City annyira tróger hely, hogy úgy döntök, a következő estét már nem itt töltöm. A közeli Hundred Islands Nemzeti Parkba már úgy látogatok el, hogy viszem magammal a nagy zsákomat, mert a kirándulás után inkább átevickélek valahogyan Bolinaóba.
Alaminos City temploma, ami fotózhatatlan a drótok miatt
Egy triciklivel jutok le a Lucap Wharf névre hallgató kikötőbe, illetve üdülőnegyedbe. Mindenhol vendégházak és hotelek sorakoznak, a parton pedig csónakok és bancák. A belépő a parkba 120 peso, alig több mint két dollár. A csónak azonban már 2000, ami az időtartam és a megtett táv alapján nem sok, de úgy már igen, hogy egyedül kell kifizessem, mert rajtam kívül egy lélek nincs a nemzeti park látogatóközpontjában.
Csónakosom és fia a Hundred Islands Nemzeti Parkban
Hosszú és unalmas csónakúttal közelítjük meg a 124 szigetből álló mészkőszirteket. A sekély vízben embereket látok halászni. A Tambac Bay Luzon egyik legnagyobb halász központja, az Alaminos-folyó torkolatvidéke számtalan haltelepnek ad otthont. Emellett sólepárlással is foglalkoznak, tehát a turizmus errefelé annak ellenére másodlagos bevételforrás, hogy a Hundred Islands évente majdnem félmillió látogatót vonz.
Tutajról fogják a halat a helyi halászok
A gombaszerű karsztképződmények látványosak ugyan, de összehasonlítva például a Dominikai Köztársaságban lévő Los Haitises Nemzeti Parkkal, nem egy nagy szám. Már csak azért sem, mert az itteni szigetek legnagyobb látványossága egy hatalmas Krisztus-szobor, ami a legmagasabb sziget tetejéről tekint le a tengeren cikázó csónakokra.
A tájfun itt is pusztított, az ösvények többsége nehezen járható a rájuk szakadt ágaktól. Természetesen végigjárom a stációkat, majd Jézushoz hasonlóan én is lenézek a szigetekre, ami egynek jó, de nem ez lesz életem leglátványosabb nemzeti parkja.
Csónakkal járom körbe a Hundred Islands Nemzeti Parkot
Innen átcsónakázunk a Quezon Islandre, amin Manuel Quezon egykori elnök szobra látható. A szigeten van egy apró strand, amit a rajtam kívül itt héderelő két család teljesen elfoglal. Elképzelésem nincs, mi lehet itt főszezonban, mert a szigetek strandjain 20-30 embernél több nem nagyon fér el. Én sem ülök be a filippínó család közé napozni, inkább átsétálok a mesterséges hídon a szomszédos szigetre, ahol furcsa dologra leszek figyelmes: két madár kergetőzik a fák között. Lassan egy hete vagyok a Fülöp-szigeteken és ezek az első élőlények, amiket látok. Nem tudom, hogy a tájfun miatt van-e, de ezidáig egy hangyát sem láttam sehol.
A Quezon Island legnagyobb meglepetése, hogy végre látok egy madarat
A kapitány szeretne elvinni a Marcos Islandre is, de jelzem neki, hogy nem igénylem a céltalan csónakázást a szigetek között. A Hundred Islands messze nem olyan látványos, hogy az ember 2-3 óránál többet töltsön miatta egy bancán, úgyhogy megindulunk vissza a kikötőbe.
Triciklivel visszatérek Alaminos Citybe, majd a helyi pályaudvaron megvárom, amíg elindul a bolinaói busz. Menet közben van egy-két - képek alapján tetszetős - vízesés, de az elérésük saját jármű hiányában nehézkes. S mivel ez az első olyan pontja Luzonnak, ahol nincs lépten-nyomon település, kicsit problémásnak érzem egy tuktuk vagy tricikli leintését. Láttam én már elég vízesést életemben, el tudok tekinteni tőlük.
Bolinao sokkal kellemesebb hely, mint volt Alaminos City. A főterén áll a Szent Jakab-templom, ami messze az eddigi legizgalmasabb keresztény emlék a luzoni körutazásomon. Állítólag a helyén 1324-ben Pordenonei Odorik tartotta a Fülöp-szigetek első miséjét, miután hajótörést szenvedett a Dél-kínai-tengeren tett utazása során. Mindez azért érdekes, mert a történészek szerint az első európai utazó, aki a Fülöp-szigetekre tévedt, Magellán volt 1521-ben. Persze Odorik a hajója megjavítása után folytatta útját, aminek végállomása Kína és Peking volt.
Akárhogy is volt, a Szent Jakab-templom a térség egyik legidősebb egyházi intézménye, mivel már 1609-ben állt. A falait korallból rakták, ennek köszönhetően erősen feketedik. Az utolsó nagy felújítás 2009-ben volt, miután az Emong-tájfun letépte a templom tetőszerkezetét és megrongálta a harangtornyot.
Bolinao temploma az eddigi legizgalmasabb egyházi épület az utazásomon
Odabenn zseniális naiv freskók borítják a mennyezetet. 2017-ben egy bizonyos Nestor Cañas, helyi festőművész követte el a képeket, elképesztő hangulatot adva ezzel az ódon templomnak. Érdekes amúgy, hogy a legtöbb luzoni filippínónak spanyol neve van, spanyolul azonban senki nem beszél. Olyan gyarmati örökség ez, amivel nehéz lehet együtt élni.
A templom után kiveszek egy szobát a Celeca Innben. Itt se sűrűn fordul meg külföldi, már ami a vendégkönyvet illeti.
Van még egy teljes délutánom, így fogok egy újabb triciklit, amivel Luzon egyik titkos gyöngyszemére, Patar Beachre igyekszem. Menet közben szeretnék bemenni az Enchanted Cave barlangi tavához, de erre sajnos a tájfun miatt nincs lehetőség. A bejáratnál a hölgy azt mondja, túl sok bent a víz, nem lehet a tavat megközelíteni. Napokba telik még, mire lemegy a nagy víz és sikerül megtisztítaniuk a barlangot, úgyhogy dolgom végezetlenül ülök vissza a triciklire.
A Patar Beach egészen jó hely
A Patar Beach tényleg nem rossz, de a partmenti viskók többsége itt is összedőlt. Pozitívum, hogy itt legalább mostanra összeszedték a szemetet, így a part tényleg szép, főleg úgy, hogy rajtam kívül szinte egy lélek nincs a parton. A víz még zavaros, de úgy néz ki, a Fülöp-szigetek kezdi magát összeszedni a tájfun után.
Este Bolinaóban ellátogatok az Oldschool Barba. Ezt írja az internet a városka legjobb éttermének. Az elmúlt egy hétben annyi mocskot ettem össze, hogy úgy döntök, megérdemlem egy jó sült danggitot calamansival, vagyis citromos halat. Nem olcsó, fülöp-szigeteki mércével pedig végképp nem az. Tíz dollárt fizetek a tál ételért, amiért otthon egy forintot nem adnék. Ez van, hiába a "hírnév"; ha a filippínó konyha alapból tré, akkor a legjobb étteremben sem fogsz jót enni.
Danggit calamansival, ami abszolút nem ér meg tíz dollárt
Holnap most már meg kell induljak a hegyek felé, akármilyen is arrafelé az úthelyzet. Ha sikerül megérkeznem Bontocig, akkor már nyert ügyem van, bár arról továbbra sincs fogalmam, hogy Barlignál hogy lesz a Mt. Amuyao megmászása...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
