Cobá romvárosával kezdjük a háromhetes családi utazásunkat Mexikóban. Messze nem ez a leglátványosabb romvárosa a Yucatán-félszigetnek, de Cobá történelmileg igen izgalmas helyszín. A romok körbejárása után úttalan utakon utazunk tovább Tihosuco irányába, aminek határában Cobra11-et megszégyenítő ugratást mutatok be egy jelöletlen fekvőrendőrnek köszönhetően. Túléltük, a kocsi is, így megérdemlünk egy szép estét a városka igen előkelő, mégis hihetetlenül olcsó boutique hotelében.
Az autóbérlőnél egy Chevrolet Aveót rendelünk be, de az valami miatt jó ideig nem akar megérkezni. Helyette egy öreg Nissant akarnak ránk tukmálni automata váltóval, de közöljük, hogy azt nem kérjük, megvárnánk, amíg előkerítik a manuál váltós Chevrolet-t. Jó két órába telik, mire a kocsit meghozzák, így kicsit késve indulunk neki a mára tervezett távnak, aminek az érkezési állomása nincsen meghatározva, csak annyi, hogy a lehető legközelebb kerüljünk Chiapashoz. Az biztos, hogy Isla Mujeres után egy másik nagy hiányosságot szeretnénk pótolni a Yucatánon, ez pedig Cobá romvárosa, ami Chichén Itza és Tulum mellett a harmadik leglátogatottabb régészeti park a félszigeten.
Bár megcsúsztunk időben, nem megyünk fel az autópályára, mert az elképesztően drága. A Cancún és Mérida közötti 300 kilométeres szakaszért 13 000 forintnak megfelelő pesót kéne fizetni, ami egészen abszurd. Persze, mi nem az a Yucatán-félszigeten?! A főúttal sem lenne semmi baj, ha nem lennének az úton ötszáz méterenként fekvőrendőrök, amiktől az ember haja az égnek áll tíz perc vezetés után. A többségét jelölik ugyan, de azért vannak itt-ott meglepetések, így nagyon észnél kell lenni a kigyorsításnál.
Cancún határában megebédelünk, majd irány Nuevo Xcán, onnan pedig Pacchén faluja. Ennek a településnek a határában a térkép alapján van egy szép lagúna, úgyhogy letérünk a trópusi szárazerdőben futó nyílegyenes 109-es számú mellékútról. Nos, Pacchén minden, csak nem látványos. Néhány szegényes viskó sorakozik a tó felett álló dombon, de sehol egy lélek, minden kihalt. A tóparton vízibiciklik és kajakok ácsorognak, de úgy néznek ki, mint amiket évtizedek óta nem küldtek vízre. Valószínűleg a faluval volt anno valakinek valamilyen terve, de az valami miatt abbamaradt, így Pacchén sem több, mint bármelyik félig kihalt tucattelepülés Yucatán erdőinek mélyén.
Eljöttünk Pacchén lagúnáihoz, hogy neked már ne kelljen: nincs itt a világon semmi.
A közeli Punta Laguna már élőbb, azelőtt parkol is pár autó, de mi nem állunk be közéjük, ugyanis a tórendszerből kalandparkot varázsoltak. Drótkötélpálya, cenote merülés, több nyelven folytatott indiánceremóniák, minden dollárban fizetve. Nem hiszem, hogy ez kell nekünk két pici gyerekkel.
Cobá városkáját délután 3 óra után érjük el. Fizetni kell a parkolásért, van kötelező közösségi hozzájárulás valamint természetesen belépő is a romváros területére. Egyiknél sem szólnak, hogy el vagyunk késve, mert 4 órakor kiterelik az embereket a parkból, így kényelmes tempóban indulunk neki a romoknak abban a reményben, hogy az interneten látható 5 órás zárásig simán körbejárjuk. Barangónak vannak emlékei a két évvel ezelőtti yucatáni kalandjainkról, de Zarándnak nincsenek, így próbálom neki elmagyarázni, mit is csinálunk itt pontosan, de egy a napokban negyedik életévét betöltő aprónépnek még érdekesebbek a faágak és kavicsok, mint a maja istenek és uralkodók. Ebből kifolyólag elég lassú tempót megyünk.
Az első épületegyüttes, amit érintünk a Cobá-csoport, aminek központi épülete a La Iglesia, vagyis a Templom névre hallgató ötlépcsős piramis. A 27 méter magas épület alapjai már a preklasszikus korban állhattak, végső formáját a 600-as években nyerte el. Az épület előtt áll a 11-es sztéle, ami Xaman K'awiil 632-es trónra lépését jelöli. Az, hogy Cobában vannak sztélék azt jelenti, hogy a város feltehetőleg soha nem került Chichén Itza fennhatósága alá, mely városban a toltékok minden írott forrást megsemmisítettek.
A La Iglesia és előtte a 11-es sztéle
A Templom mögött húzódik az Acropolis, vagyis királyi palota, ami az uralkodói család lakhelye, diplomáciai tér és vallási központ volt egyben.
A Cobá-csoport legimpozánsabb épülete a La Iglesia
Innen az ún. Kan-lépcső vezet a labdajátéktérre. A széles gyalogút mentén két koponyát ábrázoló kő látható, pontos funkciójuk nem ismert, lehet, csak díszítőelemek voltak.
Egyike a koponyaköveknek, amiknek funkciója nem ismert
A labdajátéktér azon pályák egyike, ahol megmaradtak a gyűrűk. Másik érdekessége egy felirat panel, ami foglyokat jelöl. Dátum nincs hozzájuk, így nem tudjuk, pontosan minek állít emléket a felirat.
Innen hosszú erdei séta következik a D-csoporthoz. Közben figyeljük az élővilágot; sok szép madár mellett vadpulykák is keresztezik utunkat.
A D-csoport sokkal kisebb, mint volt az előző, többnyire feltáratlan lakóövezet. Egyetlen említésre méltó épülete a Festmények háza, ami egy posztklasszikus kori ötlépcsős templom. Az épület stílusa Tulumot idézi fel bennem.
A húsz perces séta vége a Nohoch Mul-csoport, melynek legnagyobb épülete az Ixmoja piramis. Ixkabal főtemploma után ez a régió második legmagasabb épülete.
A templom előtt áll a 20-as sztéle, ami Cobá utolsó uralkodója, Chan K’inich 773-as trónra lépésének állít emléket.
2024-ben a piramis mögött 160 méterrel felfedeztek egy apró cenotét, aminek az alján egy 123 hieroglifát rejtő panelt találtak. Ezek két uralkodót, K'awiil Ch'ak Ch'eent és Keh Witz Nalt említik, ez utóbbihoz dátum is társul: 569. Ez a dátum azért érdekes, mert a Macanxoc-csoportnál talált 29-es sztélén 565 és 574 között egy másik uralkodót említenek, bizonyos Ix Che’enalt, aki a dzibanchéi Kannu'l-dinasztia tagja volt. Kérdés, hogyan lehetett ugyanabban az időpontban két külön uralkodója Cobának?!
Mellettük a feliratok említenek egy Bolón Tz'akab Ajaw nevű dinasztialapítót, aki az istenektől kapta a jogot a Cobá feletti uralkodásra. A cenote nem látogatható, a panelt pedig elszállították további vizsgálatokra.
Az épületegyüttes másik neves épülete a Xaibe templom, ami csillagvizsgálóként funkcionálhatott. Innen indul a Yucatán-félsziget leghosszabb sacbéja, ami Cobát a közel 100 kilométerre fekvő Yaxunával köti össze. A sacbé nem járható, de a Google Maps műholdfelvételén jól kivehető a futása.
Negyed 5 környékén érkezünk a Macanxoc-csoport bejáratához, de a parkőrök nem engednek be. Azt mondják, 4 után el kell kezdjék az embereket kiterelni a romváros területéről, mert az 5-kor zár. Nem értem a nagy sietséget, mivel a kijáratot még gyerekekkel is könnyedén elérjük 20 perc alatt, de a parkőrök hajthatatlanok. Cserébe olyan lassan botorkálunk kifelé, amilyen gyorsan csak lehet, nehogy idő előtt leadhassák a munkát.
Kár ezért az épületegyüttesért, mert történelmileg az egyik legszínesebb pontja Cobának. A Macanxoc-csoport három jól olvasható sztélének ad otthont, melyek alapján azt is tudjuk, hogy 692-ben Edzná királya megöleti Chan Yopaat uralkodót, és helyére annak fiát, Mat K’awillt ülteti, valamint azt, hogy Cobá dinasztiaalapítója Juunpiktook, akit 494-ben Dzibanché segít trónra kerülni.
Bár bánom, hogy a Macanxoc-csoportról lemaradunk, de legalább lesz miért visszatérnünk Cobába.
Még két órán át világos van, ezért úgy döntünk, hogy nem Cobában alszunk, hanem megpróbálunk eljutni Tepichbe vagy Tihosucóba. A GPS másfél órát ír a kb. 80 kilométeres távra, úgyhogy megindulunk nyugatnak Cobától délre. Chanchén falujáig egészen járható az út, bár rengeteg a kátyú, de a Chanchén és Xuilub közötti szakasz elképesztően penetráns. Bőven 4x4-es terep, szegény kis Chevrolet-nket alaposan megfingatjuk már az első napon. A hét kilométert több mint fél óra alatt abszolváljuk, közben többször felültetem a kocsit néhány sárbuckára. Dzitoxig még elég tré az út, de utána újra aszfaltossá válik. Kiérve a 295-ös számú útra kicsit odalépek neki, mert kezd sötétedni és nem kívánom már az első napon tesztelni a mexikói éjszakai közlekedési morált.
Yucatánon rengeteg időt lehet veszíteni a mellékutakon, ezért a nyílegyenes főutakon mindenki tolja neki, amennyire csak lehet. Én sem járok el másképp, simán pörgetem a kocsit 130-as átlagon. Egészen addig nincsen ezzel gond, amíg nem jön egy jelöletlen fekvőrendőr. Nos, Tihosuco határában (Tepichben nem találtunk hotelt) épült egy új iskola, amihez természetesen jár a forgalomlassító bucka. Csak hogy az még annyira új, hogy a tábla még nem került ki az út szélére, úgyhogy simán ráhajtok a fentebb említett sebességgel. A kocsi elemelkedik a földtől és irányíthatatlanul repül tovább. Akkorát koppanunk, hogy a gyerekek a hátsó ülésen azonnal sírva fakadnak, és pedig üvöltve "kurvaanyázom" egyet. Legalább öt méterrel odább fogunk talajt, majd farolunk ki az iskola előtti parkolóban. Biztos vagyok benne, hogy tengelytörésünk van, a kocsin persze zéró biztosítás.
Kiszállok és látom, hogy a két első kerék egymás felé fordult. No, nem nagyon, de nem állnak párhuzamosan. Bemászom a kocsi alá, de nem látok törést, sem leszakadó alkatrészeket, csak a műanyag lemez hajolt el. Próbálom a kocsit indítani, de a kulcs nem akar elfordulni, aztán csak elkapja. Megy. Érződik, hogy egy kicsit nehezebben kormányozható a gép, de Tihosucóig elmegyünk vele.
A városka szerencsére közel van, így még sötétedés előtt befutunk annak központjába. A Hotel Tihosuco Colonialban veszünk ki egy gyönyörű kétágyas szobát kevesebb mint 40 dollárért. Ennyi pénzért a parton az ember max. sátorhelyet kap, itt pedig medencés boutique hotelben tölthetjük az éjszakát. Amíg Eri elmegy vacsorát intézni, én labdázom a srácokkal a kivilágított medencében. Jó lesz ez az út, csak annyit kérek, hogy a kocsi is bírja ki alattunk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
