Panama turistás oldala után megindultunk a külföldiek által kevésbé ismert országrész felé. Ez Darién, a kolumbiai határvidék, ahová nem könnyű a bejutás, mert minden engedélyekhez között. Mi ezeket Piji Basal és Playa Muerto törzsfőjétől szereztük be, már sokadik alkalommal. Két fantasztikus embera közösséget ismerünk meg a csapattal, közben hárpiákat keresünk és éjimajmokat találunk, valamint csobbanunk Közép-Amerika legegzotikusabb tengeröblében. Ez Panama legizgalmasabb vidéke. Az utazásunkat Guna Yalán zárjuk.
Mivel Piji Basalról, Playa Muertóról és a Guna Yaláról is írtam már korábban, így ezúttal képes beszámoló formájában jönnek a részletek.
Yavizába busszal, onnan pedig csónakkal utazunk El Realba. Ez az utolsó település Darién ezen részén, ami szabadon látogatható, a beljebb eső területekhez kell az embera közösségek invitációja, valamint a rendőrség, a határőrség és a nemzeti park engedélye.
A Rio Tuira elég szemetes, mivel Dél-Panama legnagyobb folyója és Darién összes mocskát magával viszi. Ma már valamivel jobb a helyzet, mint volt korábban, így az élővilág is kezd visszaszivárogni. Köztük pl. a kajmánok.
Nem csak kajmánok, a sokkal nagyobb méretű krokodilok is megjelentek újra a folyó mentén a természetkedvelők legnagyobb örömére.
Ez itt El Real, ahol le kell jelenteni a csapat minden tagját a rendőrörsön. Erre azért van szükség, mert Darién a kábítószer- és emberkereskedelem tranzitzónája, ahol állandóak az összecsapások a banditákkal.
El Realból terepjáróval jutunk el az egyik legzseniálisabb őserdei faluba, Piji Basalba. A törzsfőnök, Climero hatalmas mosollyal fogad minket, ugyanis a két évvel ezelőtti Mirador-csapat óta nem láttak vendégül senkit a faluban.
Piji Basal lakói, ha nem is túl gazdagok, nagyon kedves emberek. Climero nagyon odafigyel ránk, azt reméli, én teszem majd fel a falut Panama turistatérképére. Őszintén szólva, nem örülnék neki, ha ez így lenne, mert akkor sokat veszítene a bájából.
Még mielőtt valaki megkérdezné, nem, nem én voltam. Két éve voltam itt utoljára, a kisfiú pedig elmúlt három éves.
A falu nagyon készült az érkezésünkre, még vadászni is elmentek. Agutipörkölt volt a vacsora.
Az éjszakát a közösségi házukban töltjük. Az erdő felől félelmetes bogárciripelés hallatszik. Biztos, hogy holnap este elmegyünk egy éjszakai túrára.
Másnap hárpialesre mentünk. Dariénben él a kontinens egyik legnagyobb hárpiapopulációja, de megpillantásuk nem egyszerű. A fészket ezúttal is megtaláltuk, volt is ott egy madarászcsapat, de azt mondták, második napja nem jönnek haza a szülők a fiókához. Mi egy órát szenteltünk az életünkből arra, hogy lássuk legalább a fiókát, de nem adta magát. Ez ah obbi maradjon meg az ornitológusoknak.
A hárpia helyett ez a szürkeölyv jutott nekünk. Én vele is elégedett vagyok.
Mi a hárpia helyett inkább teszünk egy gyalogtúrát az erdőben. A cél egy apró vízesés, ahol jó lesz magunkról lemosni az izzadtságot.
Nem egy Angel-vízesés, de fürdésre tökéletesen alkalmas ez az apró őserdei vízesés.
Visszatérve a faluba a helyiek kipakolják a kézműves termékeiket. Nem nekünk készültek, hanem azoknak a felvásárlóknak, akik évente egy-két alkalommal jönnek a fővárosból, hogy teletömjék a fővárosi bazárt, valamint a Panama-csatorna környéki indián bemutató falvak közösségi tereit. Amúgy sokkal olcsóbban itt sem jutsz hozzá a dolgokhoz, az állam ugyanis titlja, hogy a kereskedők lenyomják az árakat, ezzel is segítve a közösségeket. Mégis jobban esik itt venni valamit, mert így legalább biztos, hogy minden fillér hozzájuk kerül.
Vacsora után Climeróval bemerészkedünk az erdőbe. Pókokra "vadászunk" és szerencsénk is van. Ő itt egy brazil vándorpók, ami nevével ellentétben nem csak Brazíliában található meg, hanem a kontinens összes trópusi területén. A mérge könnyen tud halálos lenni.
Ő is a vándorpókok közé tartozik. A képen egy klasszikus banánpók látható, ami a legtöbb balesetet okozza a világon. Napközben előszeretettel bújik meg a banánfürtben, így szüretelés közben gyakori a csípése.
Darién legszínesebb bogarai a poloskák. Az otthon a veteményest romba döntő állatok Dariénben véres ragadozók.
Ezt a rovart úgy hívják, hogy kéregherceg. Egyszerre félelmetes és csodálatos. Amúgy sáskaféle.
Másnap elhagyjuk Piji Basalt és egy másik embera faluba, Playa Muertóba látogatunk el. A Csendes-óceán partján fekvő falut nyolc éve fedeztük fel Erivel, azóta sokadszorra térek ide vissza. Én magam nem szeretem a tengerpartot, de Playa Muerto tényleg az a hely, amit egyszer látni kell. Se áram, se térerő, csak a végtelen óceán, háttérben az esőerdő és mérhetetlen nyugalom. Ja, és itt található a kontinens legszebb tengeröble.
Playa Muerto teljesen érintetlen partszakasza, ahol a hullámok által kidobott farönkök is jól néznek ki. A faluban nagyon odafigyelnek arra, hogy ne legyen szemét.
Felsétálunk a falu mögötti kiszögellésre, ahonnan belátni Playa Muerto öblét. A falu kizárólag egy négyórás tengeri csónakúttal érhető el.
A szomszéd öböl maga a csoda. Ha nem lenne ennyire nehéz az elérése, biztos, hogy tömegek fetrengenének itt a parton, de mint eddig mindig, most is csak mi vagyunk itt. Ide bármikor nagyon szívesen visszajövök, még úgy is, hogy amúgy kifejezetten nem kedvelem a tengerpartokat.
Szerintem érthető, miért Playa Muerto a szívem csücske.
Közel 30 éve kezdték az emberák magukat újradefiniálni. Ez azt jelenti, hogy a panamai kormány támogatásával közösségi házakat építettek és felelevenítették az egykori hagyományokat, énekeket, táncokat. Ezeket a Panama-csatorna környéki demófalvakban pénzért mutogatják a turistáknak, Playa Muertóban azonban nem, itt csak azért öltöznek be nekünk a kislányok, hogy lássuk, milyen volt Darién 150 évvel ezelőtt.
Amúgy a szoknyát - amit újabban Kínában gyártanak - a hétköznapokon is viselik, ahogy a testfestés is mindennapos. Az ékszerek azonban újkeletű dolgok, főleg a műanyaggyöngy nyakékek kellemetlenek egy cseppet.
Ezúttal is megtaláljuk az éjimajmokat Playa Muerto határában. Imádom ezeket az állatokat.
Utazásunkat Guna Yalán fejezzük be. Szeretem ezt a vidéket is, csak nagyon rizikós, mert ha az ember rossz időt fog ki, akkor egy kínszenvedés az itt töltött idő. Ezúttal szerencsénk van, csodálatos utolsó két napot töltünk a guna indiánok szigetein.
Anitának jól áll a táj és Anita is jól áll a tájnak.
A Guna Yala, más néven San Blas, nem az élővilágáról híres, de itt is látunk olyat, amit amúgy nem szokásunk. Ez az ún. portugál gálya, ami úgy néz ki, mint egy leengedőfélben lévő lufi. Valójában egy több fajból álló élőközösség, aminek a központi magját egy csalánozó adja (az ő feje van a felszínen), a csápjai körül pedig kisebb medúzák, halak és élősködők telepednek meg, együtt fürkészve a zsákmányt a vízfelszín közelében. Amúgy a csípése akár halálos is lehet.
A strandolás után kulturális programon is részt veszünk: ellátogatunk egy lakott guna szigetre. A horogkeresztes zászlónak története van, de nem az, amire gondolsz. Ha kíváncsi vagy rá, miért ezt a szimbólumot választották maguknak a gunák, kattints ide!
A képen nem egy őslakos és egy turista látható, hanem két guna. A gunák között gyakori jelenség az albínóság, az így született gyermekekre pedig külön feladatok várnak életük során. Hogy mik, azokról ide kattintva olvashatsz bővebben.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
