Venezuelában soha semmi nem úgy történik, ahogy az ember eltervezi. Nem tudok gépet intézni a csapatomnak Santa Elenába, így kénytelenek vagyunk autóval a Gran Sabanára utazni. Ennek köszönhetően azonban eljutunk a szavanna legnagyobb zuhatagához, az Aponwao-vízeséshez. Előtte azonban még pótlok egy régi hiányosságot és ellátogatok Los Castillos erődrendszeréhez.
Colonia Tovart január 1-én elhagyni nem olyan könnyű. Mivel senki nem tudja honnan és mikor indul bármi is Caracas irányába, így egy jó ideig fel-alá mászkálok a meredek utcákon. Végül a Brunswick italbolt előtt kötök ki, ahol rajtam kívül még téblábol pár ember. Csak este 8-kor van repülőm Puerto Ordazba, így ráérek, de dél körül azért már kezdek izgulni. Mi van, ha ma egyáltalán nincsen busz?
Fél kettőig ücsörgök többed magammal az út szélén, amikor megjelenik egy terepjáró. 30 dollárt kér El Junquitóig, de a lehetőségre csak én csapok le. El Junquitóból már van busz Caracasba, de onnan a reptérre nincs. Sőt, kocsi sincs. Végül egy motoros taxit sikerül leintenem, ami elmebeteg módjára rója az utakat. Hátamon a nagy zsákkal nem olyan könnyű egyensúlyozni a motoros mögött ülve.
Ezúttal nem késik a Rutaca gépe úgy, mint tavaly, így este 10 órakor már a Puerto Ordaz-i Posada Samanában vagyok. A szálló tulajdonosa ismerősként üdvözöl, maracuyalével és perro calientével kínál. Elújságolom neki, hogy hiába levelezek hónapok óta az Alas Surral, nem tudok gépet foglalni rajtuk keresztül Santa Elenába, mert alkatrészhiányban szenvednek, de nem kecsegtet semmi jóval:
- Maduro marad Venezuela elnöke. Ennek hála jönnek majd vissza szépen a szankciók. Lehet, alkatrészre már van is. Félek, hogy pár héten belül megint kezdődik a teljes hiánygazdaság. Nem látom túl fényesen a jövőnket - panaszkodik - Menjetek Raúllal, ő szervez fuvart Santa Elenába terepjárókkal.
- De az vagy 12 óra.
- Egy kicsit több. De biztonságos. Jóban van a guardiával.
Másnap reggel lebeszélem Raúllal a fuvart. Két terepjáróval indulunk majd útnak, Luepáig visznek, ahová jön majd értünk egy másik, nagyobb terepjáró Santa Elenából. Salto Aponwaónál alszunk majd meg, utána pedig végigjárjuk a Gran Sabana nevezetességeit, többek között útba ejtjük majd a Salto Kamát és a Quebrada Pachecót is, mielőtt San Franciscóba érnénk. Itt kell találkozzunk Omarral. Mivel a repülés helyett autózni kényszerülünk, nem lesz időm Santa Elenában bevásárolni, mindent előre meg kell vegyek Puerto Ordazban a Roraimára tervezett gyalogtúránkhoz.
Reggel a szállásadóm unokaöccse jön értem kocsival, akivel Puerto Ordaz egyik bevásárlóközpontjába megyünk. Konzervek, étolaj, tészta, zöldségek, rengeteg tojás, minden, ami egy 12 fős csapatnak egy hétre kell a hegyen. Négy darab húsz kilós zsákot pakolunk meg élelmiszerrel. A srácnak annyira tetszik ez a fajta vásárlás, hogy a végén nem akar pénzt kérni a taxiért.
Eközben próbálok kapcsolatba lépni a Santa Elena-i pilótákkal is, hogy mi a helyzet a berepülésünkkel Yunekbe, de folyamatosan nemleges választ kapok. Sikerült pont arra a napra szerveznem a repülőutat, amikor Madurót beiktatják majd, és emiatt teljes légtérzár van elrendelve egész Venezuelában. Remek! Még egy probléma, amit meg kell oldjak. Szerencsére van kontaktom egy terepjáróshoz, akinek spéci gépe van a Gran Sabanára tunningolva. Azt mondja, el tud vinni minket Wonkén Viejóig, de nem lesz olcsó. 1100 dollár a menetdíj, ami nagyjából ugyanannyi, mint a privát repülő ára Yunekig. Az ám, de hogyan jutunk majd el Wonkén Viejóból Yunekig? Leonardóval, a falu törzsfőnökével nem olyan könnyű a kommunikáció, másfél hét alatt nem fog átérni az üzenet, hogy jöjjenek elénk a folyón. Ahogy tavaly, úgy idén sem tűnik könnyű menetnek a venezuelai túránk.
A sok szervezés mellett marad egy kis időm magamra is. Sokadik utam lesz ez a Roraimára és a Gran Sabanára, Puerto Ordazban is rengetegszer voltam már, mégsem jutottam el soha Los Castillosba, az Orinoco partján álló erődbe. A faluba nincsen busz, csak privát kocsival megközelíthető. Zsolt sajnos nem ér rá, így kénytelen vagyok egyedül kifizetni a taxit, ami nem kevés. A 40 kilométeres útért 100 dollárt kér a sofőr, ami szép summa, de nincs mit tenni. Ahol 10 dollár egy cachapa, ott ez az összeg nem sok egy egyórás útért.
El Triunfo meseszép főtere
Ebédre megállunk El Triunfónál. Unalmas, poros koszfészek. A rizses csirke is ócska, de legalább étel.
Los Castillos sokkal jobban néz ki, mint El Triunfo, de eléggé világvége hangulata van. Innen még vezet út amúgy tovább Piacoáig, ahonnan elvileg van menetrendszerinti hajó Guyanába, de azt a sofőröm sem tudja megmondani, milyen az odavezető út és külföldi felülhet-e a hajóra. Régóta kutatom a lehetőségét annak, hogyan lehetne Venezuelából átkelni Guyanába, de ezidáig semmilyen megbízható infót nem sikerült erről szereznem.
Los Castillos látképe háttérben az Orinoco-delta trópusi esőerdőivel
Los Castillos alatt, az Orinoco partján áll az erőd. A két épületegyüttesből csak a délnyugati tömb, a San Diego-erőd látogatható, mert a másik túl romos állapotban van. Francia, angol és holland kalózok miatt emelték a 18. század közepén, mivel a Guyanák felől érkező ellenséges hajók Angostura (a mai Ciudad Bolívar) aranyára hajtottak. A spanyol korona gyengüléséig számos támadás érte az erődöt, de minden alkalommal vissza tudták szorítani a kalózokat.
Los Castillos csónakkikötője az Orinocón
Az erőd környéki erdő amúgy madaraktól hangos. Látok arapapagájokat és tukánokat is, de lencsevégre kapni csak csuklyásmajmokat tudok. A sofőröm szerencsére vissza is visz Puerto Ordazba, de előtte alaposan bevásárol halból. Azt mondja, a városban kétszer ennyibe kerül, úgyhogy megéri. Egy fuvarral megduplázza a keresetét, én meg ülhetek halszagban még másfél órát.
A San Diego-erőd egészen jól néz ki, de természetesen egy fia turista nem jár erre
Este megérkezik Zsolt, éjjel pedig befut a Mirador-csapat többi tagja is. El vannak fáradva rendesen, de azért lecsúszik egy üveg welcome rum, csak hogy mindenki tudja, hová érkezett.
Egyike a Los Castillos környéki esőerdők csuklyásmajmainak
Kora hajnalban érkezik Raúl és a haverja. Felmálházzuk a kocsikat és irány a Gran Sabana. Hosszú, unalmas az út, Guasipatí után rengeteg a kátyú, alig haladunk. Nagyjából 8 órás utazás után, délután 2 körül érkezünk Luepába, ahol már vár ránk a másik kocsi. Átmálházunk, majd megindulunk a Kavanayénbe vezető földúton Arapariquen pemón falu irányába. A falun túl, az Aponwao-folyó partján áll egy őslakosok által üzemeltetett táborhely. Meglepő módon nem mi vagyunk az egyedüliek, rengeteg terepjáró áll a parton. Nagyon spéci járgányok saját starlinkkel, minőségi sátrakkal. Szervezett dzsiptúrán vannak gazdag venezuelaiak, akik a Gran Sabana híres vízeséseit járják végig.
Ezzel a terepjáróval utazunk az Aponwao-vízeséshez
A felégetett erdő alapján tudjuk, hogy megérkeztünk a pemónok földjére
Jómódú venezuelaiakkal osztozunk az Aponwao előtti táborhelyen
Táborverés közben kiderül, hogy a sátortársam, Zoli egy régi vackot hozott magával, ami beázik, Guszti pedig otthon felejtette a ponyváját. Remek! Ha esik, mindhárman meghalunk. És persze éjjel esik. Az első éjszakát hárman virrasztással töltjük. Az a baj, hogy a sátorkérdésnek holnapra nem lesz megoldása, így csak abban bízhatunk, megússzuk a Roraimát eső nélkül.
A Salto Aponwao a Gran Sabana egyik leglátványosabb zuhataga
Reggel átkelünk egy csónakkal a folyón, majd fél órás séta következik az Aponwao-vízesés lábához. A 105 méter magas zuhatag egészen elképesztő. Olyan erővel szakad alá az éjszakai esőt követően, hogy képtelenek vagyunk megközelíteni. A vízpermet kétszáz méterrel odébb is eláztat minket, alig tudunk fényképezni.
Másnap a Gran Sabana többi természeti látnivalóját is útba ejtjük, sorban a Salto Kamát, a Quebrada Pachecót és a Salto Yuruanít is
A nap hátralévő részében a Gran Sabana klasszikus helyszíneit járjuk végig. A Salto Kama viszi most is a prímet, de a Quebrada Pacheco és a Salto Yuruaní is megér egy imát. Végülis nem is olyan nagy baj, hogy így alakult az út eleje. Holnap irány a Roraima!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
