Véget ért a Mirador Kelet-Kolumbia túrája, de rám még várt egy négynapos utazás vissza Bogotába. Meta kevésbé ismert tájainak még kevésbé ismert településeit kerestem fel, melyek többsége felejtős, de Puerto Ricóba és a Laguna del Amorba sikerült beleszeretnem. Amikor pedig már azt hittem, Meta ennyi és nem több, véletlenül leszálltam a buszról San Martín városkájában.
A csapat távozása után megindulok Bogotá felé, mivel pár nap múlva nekem is indul a gépem Európába. San José del Guaviare és Villavicencio között van néhány település, amiket korábban nem kerestem fel; az a tervem, hogy mindegyikbe ellátogatok a következő három napban.
San José környéke zseniális volt, de a tőle északra fekvő síkvidék már messze nem olyan izgalmas. Szerencsére 2018-ban leaszfaltozták az utat Villavicencio felől, így a 280 kilométeres távot ma már nem 12, hanem 4 óra alatt teszik meg a buszok, így az ember nem unja magát halálra. Persze, ha letérsz itt-ott a főútról, van mit nézni; én is ezt tervezem.
A csapat hazatérését követő napon kisétálok San José termináljára, ahonnan kisbuszok indulnak Granada városa felé. Első megállómat Puerto Rico falujánál szeretném tartani, amihez másfél órán át kell utazzak a 65-ös főút mentén. San José környékén még esőerdők szegélyezik az utat, utána azonban végtelen legelők következnek. Olyan a táj, mint Yopal környékén, csak itt a lagúnákban nincsenek vízidisznók, a mocsaraknál pedig nem tobzódnak az íbiszek és jabiruk.
Puerto Rico egyáltalán nem szép, de meglepően kellemes hely
A Puerto Rico-i elágazáshoz közeledvén a legelőket olajpálmaültetvények váltják. Itt le kell szálljak, mert Puerto Rico nem a főúton, hanem tőle 20 kilométerre fekszik. Az elágazásnál van két étterem, ahol nem kecsegtetnek túk sok jóval. Azt mondják, csak két busz megy a faluba, az egyik hajnalban, a másik késő este. Délelőtt 10 óra van, nincs kedvem az egész napot az út szélén tölteni.
Szerencsére nem kell sokáig várakoznom, alig húsz perc elteltével jön egy furgon, ami maracuya palántákat szállít Puerto Ricóba. Felpattanok a facsemeték és a munkások mellé, így korán sikerül befutnom a faluba, ráadásul úgy, hogy a fuvarért egyetlen fillért nem kérnek el tőlem.
Gyümölcsárus a Rio Ariari partján
Puerto Rico nem egy turistaközpont, mindössze három munkásszálló várja a véletlen ide tévedő idegent. Egyik rosszabb, mint a másik, de legalább mindegyik olcsó. Megengedek magamnak egy privát fürdős szobát, amiért 40 000 pesót, kevesebb mint 11 dollárt kell fizessek.
A recepciós lány nem sok mindenben tud segíteni, de a szálló tulajdonosa nagyon készséges; örül, hogy a hotel fennállásának első külföldi turistátját fogadhatja. Felhívja nekem az önkormányzat turisztikai referensét, Felipét, aki öt perc múlva ott terem a hotelnél. A srác mindenben segít, sőt, még a tanyájára is kivisz motorral, hogy a nemrég nyílt éttermében étkezzek. Félek az ilyen hirtelen ötletektől, mert sokszor a lehúzásról szólnak, de ezúttal jól sül el a dolog; az elmúlt hetek legjobb kajáját kapom.
A Laguna San Vicente Puerto Rico egyik ismert látványossága
Felipe amúgy nagyon kulturált, abszolút nem tűnik falusi llanerónak, pedig elmondása szerint az. Kolumbiában mindenhol gyorsan reagálják le a turisztikai igényeket, de errefelé még annál is gyorsabban. A srác két telefonhívással leszervezi az egész délutánomat és még a fuvarozásomat is bevállalja, teljesen ingyen. Hiába kérem, hogy mondjon egy árat, ragaszkodik hozzá, hogy ingyen vigyen ide-oda.
Puerto Rico mellett két holtág van, ezek közül a nagyobbikhoz, a Laguna San Vicentéhez visz el. Húsz perc után egy kapunál parkolunk le, ahová nemsokára érkezik az erdőből egy idősödő úr mezítláb. A lagúnát Rio Arival összekötő csatorna mentén él, 50 000 pesoért vállalja, hogy körbevisz a tavon és a hozzá kapcsolódó mocsárvidéken.
A Laguna San Vicente ismert látványosság ugyan, csak a pálmákon kívül nincs rajta mit nézni
Vízidisznókat, majmokat, kajmánokat várok, de egy-két gémet leszámítva semmi nem kerül a fényképezőm objektíve elé, így kicsit csalódott vagyok. Az öreg folyamatosan azt meséli, mennyiféle állatot látott ő itt már élete során, bár ezt jelen helyzetben nehéz elhinnem.
- Elviszlek egy tanyára. Nekik van tapírjuk - mondja, és már kanyarodik is be velem egy csatornába. Az erdő amúgy szép, rengeteg morichalt látok, ami hihetetlenül vonzza a tekintetet.
Néhány gém és más semmi - nekem ennyi jutott a San Vicente-lagúnából
A tanyán egy középkorú asszony él három gyermekével. A férje idénymunkákból tartja fenn a családot, ritkán van velük, de a tapír legalább tényleg otthon van. Azt mondja, kicsiként került hozzájuk, valószínűleg megölték az anyját. Családtagként kezelik, így nem fél az embertől. Bemegyek a karámjába, körbeszaglász, aztán hagyja, hadd paskoljam az oldalát. Taisha elevenedik fel bennem, ahol egy Florencio nevű tapír rendszeresen betévedt a városba, hogy magának gyümölcsöt lopjon, és simán meg lehetett simogatni.
A kiruccanás legnagyobb élménye ez a tanyasi tapír
Maracuyalével kínálnak, amit elfogadok, bár félek, mocsárvízből készítik. Húsz perc elteltével az öreg csónakos visszavisz a kapuhoz, ahová nem sokkal később megérkezik Felipe motorral. Visszavisz a városba, majd meghív estére a tanyára, hogy főzzek nekik valami magyarosat. Készséggel elfogadom a meghívást, mert bár jó volt az ebéd, egy pörkölt már igen-igen rám férne.
A hőség elől bemenekülök a szobámba, ahonnan csak négy óra felé dugom ki az orromat. Elsétálok a falu határában lévő Laguna del Amorhoz, amiről csak annyit tudok, hogy sok szép morichal pálma nő a partján. Tíz perc sétával el is érem a tavat és majd leesik az állam. A morichalok nem a lagúna partján ácsorognak, mint a Laguna San Vicenténél, hanem magában a tóban. Lövök pár képet, de a fényviszonyokat nézve azonnal egyértelművé válik, hogy a lagúna rossz oldalán állok. Kicsit visszasétálok és lemegyek a Rio Arirari partjára, ahonnan egy másik ösvényen könnyedén elérem a tó nyugati partját. Sok tavat és morichalt láttam már a Los Llanoson, de ez a hely mindent visz. Kis híján rámsötétedik, mire visszaérek a faluba, ahol hiába hívogatom Felipét, nem veszi fel a telefont. Lehet, rájött, hogy nem pörköltet akar vacsorázni. Jobb nem lévén egy főtér közeli büfében eszem egy mazorcadát, majd nyugovóra térek.
A Laguna del Amor egy igazi csoda
Másnap reggel egy másik kifőzdébe térek be, ahol reggelire rántott húst adnak. Rántott húst!!! Nem érdekel, hogy alig múlt 7 óra, kirendelem, lévén az ember nem eszik ilyeneket olyan könnyen Kolumbiában.
Reggel 7-kor belefutni egy ilyenbe minden képzeletet felülmúl
Reggeli után jegyet váltok a Flota Magdalena 10:30-as járatára, ami házhoz jön. A menetrendszerinti busz simán összeszed a hotelnél, nem kell kibattyognom a pár sarokra lévő buszmegállóba. Puerto Llerasba megyek, aminek van egy híres látnivalója: a Laguna Lomalinda.
A telefont nyomogatván veszem észre, hogy egy régi ismerősöm éppen Puerto Llerasban tartózkodik. Éveken át ugyanarra a Villa de Leyva-i szállásra jártam, ahol jó kapcsolatot alakítottam ki az azt üzemeltető családdal. Angelica a házinéni, Consuelo lánya. Ma már anyuka, de a munkája miatt rengeteget utazik. Egy állami projekt keretében a vidéken élő és dolgozó tanároknak állítanak fel szakmai és életviteli modelleket, s lévén errefelé az internet még gyerekcipőben jár, folyamatosan járniuk kell a tanyavilágot, hogy hirdessék az igét. Egy hétre érkezett a térségbe, de lévén a tanyasi iskolák elég rapszódikusan működnek, rengeteg a szabadideje.
Puerto Lleras pont olyan szép, mint ahogyan az a képeken látszik
Puerto Lleras nem olyan rendezett, mint volt Puerto Rico. Az utcái porosak, és fák ültetésével sem sokat bajlódtak. A Hotel Los Andesben szállásolom el magam, Angelicával pedig a városi strandon futok össze. Szabadnapja van, mert egyetlen iskolában sincs tanítás. Nem járt még a Lomalindánál, úgyhogy velem tart, így legalább meg tudunk osztozni a taxiköltségen.
A Laguna Lomalinda pont olyan, mint bármelyik tó a Los Llanoson
A tó arról nevezetes, hogy felülnézetből pont olyan alakja van, mint Kolumbiának, ami persze a partjáról nem látszik. Amúgy a partról semmi nem látszik. A Lomalinda ugyanannyira izgalmas, mint volt a San Vicente: semennyire. Ha valakinek fürdőzni támadna kedve, arra jó, de ennél többet nem tud sajnos a tó.
- Hétvégente sok helyi keresi fel, olyankor csónakázni is lehet rajta, de így hétköznap nincs nagy élet a partján - meséli a strand egyetlen ivójának tulajdonosa.
- Külföldiek szoktak erre járni? - kíváncsiskodom, miközben kirendelünk két üveg sört.
- Nagyon ritkán. Általában csak ünnepekkor.
Az egyetlen izgalmat néhány Puerto Lleras-i néptáncos jelenti, akik portréfotózásra érkeztek a tó partjára
Angelicával gyorsan elunjuk a partot, így visszatérünk a poros Puerto Llerasba. Együtt vacsorázunk, beszélgetünk arról, kivel mi történt azóta, hogy nem láttuk egymást. Még az anyját, Consuelót is felhívjuk, aki nagyon megörül nekem. A szállót sajnos már nem üzemeltetik, a család pár éve visszaköltözött Tunjába.
Puerto Lleras nem fűzte be a hozzá fűzött reményeket, így reggel búcsút intek a városkának. Alig negyven perc alatt befutok Fuente de Oróba, ahol még annyi sincs, mint volt Llerasban. Sétálok egy negyed órát a főtéren, majd folytatom utazásomat Granada irányába.
A meseszép Fuente de Oro
Granadán már számtalanszor keresztülutaztam, de soha nem volt érkezésem arra, hogy megnézzem magamnak. Ezt most pótlom, de azt kell mondjam, semmiről nem maradtam le korábban. Granada pont olyan, mint Fuente del Oro, csak annál nagyobb és zajosabb. Nem szeretnék itt élni.
Granada pont olyan szép, mint a főterén álló temploma
Kicsit unom a városról városra ugrálást, de megerőszakolom magam és San Martínban ismét leszállok a buszról. És de jól teszem! San Martín az elmúlt egy hónap egyik legnagyobb meglepetése. Koloniális házaival, szűk utcáival, árnyas főterével kicsit olyan, mint egy boyacái vagy santanderi falu.
San Martín nem egy Villa de Leyva, de egy hónap természetjárás után ez is jól esik a szemnek
San Martínt 1585-ben alapították, sokáig a déli expedíciók kiindulópontja volt. A 17. század közepén az indiánok felégették, a mai épületek már az újjáépített város nyomait hordozzák magukon. A függetlenségi háborúk után megtették a Los Llanos fővárosának, ekkor vált a misszionáriusok gyűjtőhelyévé. Több parókiát is építettek ekkor, ezek mára lakóépületek vagy közintézmények lettek. A Los Llanos fővárosi rangot 1905-ben veszítette el, ekkor szállt át a bogotáiak által jobban preferált Villavicencióra.
San Martín temploma nem egy csoda, de így is a térség talán legszebbje
San Martín azóta csendes kisváros, ami azért magán hordozza a múlt jegyeit. Épületei többnyire színesek és cseréppel fedettek, ami ritka errefelé.
Nincs nagyon mit nézni rajta, de nagyon kellemes hely a hőség ellenére is. Az egyetlen látványosság a Parque San Martínon elhelyezett meseszobrok, amiket azért nem szívesen mutogatnék a három éves gyerekemnek. Amúgy egytől egyig zseniális alkotás mind.
A mesefigurák nagyon látványosak, de rémisztőek is egyben
San Martínból Villavicencióba buszozom, ahol a szokott helyen töltöm az éjszakát. Holnap szeretnék megérkezni Bogotába, de addig még van három település, amiket korábban nem kerestem fel. Quetame az első, amit az autópályáról dzsippel érek el. Teljesen érdektelen hegyi falu, az egyedüli jó dolog benne a klímája. Végre nincs 32 fok!
Quetame miatt sem érdemes leszállni a buszról
Quetame főteréről indul egy kisbusz Cáquezába. Sokáig én vagyok az egyetlen utas, közeledvén a faluhoz azonban egyre többen szállnak fel mellém. Hétvége lévén rengetegen látogatnak el a városkába, ami nem szép ugyan, de zseniális a klímája. Olyan, mintha fél Villavicencio ide járna hűsölni, Bogotá pedig melegedni.
Végre visszaérek az Andokba!
Cáqueza színes temploma
Nem maradok sokáig, nehogy ne legyen helyem a chipaquei buszon. Szerencsére elég korán távozom, így még naplemente előtt sikerül befutnom Chipaquéba. Talán mind közül ennek a kisvárosnak a legszebb a főtere, de a klíma itt már meglehetősen hűvös. Akkor kezdek igazán fázni, amikor beállok a buszt várók sorába. Két óra múlva, már sötétben sikerül felpréselnem magamat az egyik járatra, ami lépésben, több mint két óra alatt érkezik meg Bogotába.
Chipaque nagyon szép, csak egy kicsit hűvös
Fárasztó egy hónap van mögöttem, de hatalmas élmény volt visszatérni Kolumbia azon részére, ahol utoljára 2017-ben jártam. Akkor közvetlenül a békekötés után voltunk, mindenhová földutak vezettek, senkinek semmilyen információja nem volt a térségről. Kevesebb mint öt év alatt teljesen megváltozott minden. Az unalmas Los Llanos-i falvak igazi partihelyekké váltak, az először általunk publikált Siete Machosnál beindult a turizmus, Caño Canoasnál maguk a gerillák szervezik az idegenforgalmat, San José del Guaviare pedig lassan felkerül a gringók térképére. Tömegek persze még jó ideig nem fognak erre járni, de én biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül visszatérek.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
