A bolíviai gazdasági válság okozta káosz miatt nem könnyű az utazás. Potosíba alig tudunk bejutni, de elhagyni még nehezebb azt. A városon belül minden arról árulkodik, hogy nem mennek rendben a dolgok Bolíviában. A város sokat vesztett a tíz évvel ezelőtti bájából, már bányásznak sem annyira jó lenni errefelé. Potosí ha nem is varázsolja el a csapatomat, biztosan örök emlék marad. Ahogy a Sucréba való eljutásunk is, ami elég kalandosra sikeredik.
Visszaérvén Uyuníba el kéne számoljunk sofőrjeink ittas vezetésből fakadó büntetésével. Mindkét jómadár azért könyörög, hogy el ne mondjam 'Mamának', hogy mi történt, mert seggbe fogja őket rúgni, de abban a pillanatban, hogy kimondom, hogy szeretnék 3800 boliviano visszatérítést, azonnal a két fickóra szegezi a tekintetét:
- Már megint ittatok, igaz? Hányszor elmondtam, hogy ne csináljátok!
Ekkor felém fordul és folytatja:
- Minek adtál nekik pénzt? Nem érdemlik meg.
- Én felajánlottam, hogy vezetek, de arról hallani sem akartak, a rendőrökkel meg nem lehetett érdemben beszélni.
- Itt van a 3800 boliviano - számolja le Mama az összeget, majd a nála lévő esernyővel fejen vágja a két srácot. Mondjuk, hogy miért van valakinél esernyő Uyuníban, azt nem tudom, lévén ez a város a Föld egyik legszárazabb települése.
Elbúcsúzunk sofőrjeinktől és Mamától, kisétálunk a közeli terminálra és felszállunk a Potosíba tartó délutáni buszra. Egy óra utazás után besötétedik, a bányavárost este 8 körül érjük csak el. Illetve csak érnénk, ha nem lennének lezárva a város bevezető útjai. Mellékutakon tekergünk a külvárosban, mire sikerül találnunk egy szabadon járható földutat. Jó egy órába telik, mire végre becsorgunk a terminálra, ahol szembejön a következő probléma: a benzinhiány miatt nincsen taxi. Borzalmasan sokat várunk a fuvarra, végül két kocsiba kell kilencünket becsomagoljam zsákokkal, ami nem mindenkinek nyeri el a tetszését, de a jelenlegi helyzetben annak is örülök, hogy idáig sikerült eljutnunk.
Potosí hegye, a Cerro Rico, ami miatt a város egykoron a Föld leggazdagabb települése volt
Mivel az általam ismert három hotel az elmúlt években bezárta a kapuit, vakon voltam kénytelen foglalni. A Victoria Colonialban vettem ki szobákat, de a szálló üzemeltetőjének hiába írtam meg többször is, hogy három darab kétágyast és egy darab háromágyast kérek (azt is fizettem ki előre), össze-vissza terel be mindenkit mindenféle szobákba, olyanba is, ahol már vannak. Majd egy óra vita után sikerül mindenkinek helyet biztosítani, miközben sűrűn bocsánatot kérnek a felmerülő problémáért és hozzáteszik, hogy ez valójában azért lehet, mert ők bányászok és nem vendéglátósok és fogalmuk nincs mi egy turista igénye. Na, most már tudják!
Potosí nem az a hely, ahol az ember kipiheni a háromnapos Uyuní dzsiptúrát. Hideg, rideg, poros, levegőtlen, egészen kellemetlen hely. Pedig nem volt ez mindig így, hiszen egykoron ez volt a Föld leggazdagabb városa. Potosí történelméről és az ezüstbányákról már írtam korábban, így nem ismételve önmagamat csak annyit tennék hozzá, hogy a helyzet a városban sokat romlott azóta, hogy utoljára itt jártam. Pár éve a pandémia, most pedig a belpolitikai válság veti vissza a város turizmusát, ami amúgy is csekély volt. Korábban is csak a hátizsákosok ejtették útjukba a várost, de mostanra azok is eltűntek; Potosí két hostelét is bezárva találom.
Reggel irány a bánya! Ezüst hiányában ma már elsősorban ónt és cinket bányásznak a 4300 méteren fekvő járatokban, a körülmények pedig szinte semmit nem változtak az elmúlt évtizedekben. Sőt, azon állami rendelkezés, miszerint fiatalkorú nem dolgozhat a bányában, errefelé mintha nem lenne betartható; a munkások jó része bőven 18 év alatti, de 14 éveseket is látunk sürögni-forogni odabenn.
Por, pára, Tio-szobor, orvosi alkohol, buzizó bányászok - minden ugyanúgy van, mint a korábbi bányalátogatásokkor.
Néhány fotó Potosí bányáiból
Délután a pénzverde megtekintése után szabadprogramot hirdetek, mindenki kedvére járhatja a város utcáit. A templomok szépek, de a lakóépületek ismét pusztulásnak indultak. A tíz éve gyönyörűen felújított városképet mostanra kopottas utcakép váltotta fel, amin nem segít, hogy a bányászok bére a harmadára esett. Mondjuk még így is többet lehet keresni, mint bármi mással az országban, de felújításokra már nem futja.
Potosí jobb állapotban lévő utcái, amúgy jó része egyre kopottabb és lelakottabb
Páran a csapatból beülnek velem egy helyi étterembe megkóstolni a helyi specialitást, a kalapurkát, vagyis bolíviai kőlevest. Valójában kukoricakrémleves, amit nem főznek, hanem izzó követ beledobva hevítenek. Mivel önmagában ehetetlen lenne, hússal és rengeteg fűszerrel turbózzák fel. Bár csak "poco picantét" kérünk bele, tüzet okádunk tőle. A holnap reggeltől nagyon félek.
A kalapurkát illik megkóstolni, ha az ember Potosíban jár, csak bírni kell hozzá a csípőset
A szállásadónk a nap folyamán megvette nekünk a holnapi buszjegyet Sucréba. A hajnali 6-os járatra kértem, ezzel elkerülendő az útzárakat, amiket továbbra is fenntartanak napközben a tüntetők. Sötét van, fagyos a hajnal. A terminálra kiérve erős hullaszag fogad minket; a legtöbb társaság lehúzta a rolókat. A mi buszunk ablaka nyitva van, de sok jóval nem bíztatnak:
- A sofőr éjfél óta sorban áll benzinért. Nem tudjuk, mikorra kerül sorra. Várni kell! - int minket türelemre.
Fél 7-ig várunk. Ekkor közli velünk a srác, hogy a busz ma nem fog tudni elindulni, mert a kutakon elfogyott az üzemanyag és a sofőrjük nem került sorra. Remek! Megkérem, hogy legalább a menetdíjat fizesse vissza (9 emberre ez azért nem kevés pénz még Bolíviában sem), de közli, hogy a kasszában nincs egy fillér sem. Azt ajánlja, hogy írjunk kérvényt a társaság felé címezve és adjuk fel postán. Kérnék panaszkönyvet, fordulnék én fogyasztóvédelemhez, de erre sem időm, sem energiám, meg amúgy sem léteznek ilyenek Bolíviában. Elkönyvelem veszteségként.
Az ám, de nekünk utaznunk kéne, nem szorulhatunk be Potosíba. Fogok két taxit (azokból legalább van pár), amikkel a Puente San Roquéhez vitetem magunkat abban a reményben, hogy a vidékre tartók között szerveződik valamilyen közlekedési eszköz. Az utcán hatalmas a torlódás, mindenki abban a reményben sürög-forog, hátha jön valamilyen busz. Itt-ott feltűnik egy-egy jegyüzér, akik belekiáltják a nagyvilágba, hogy húsz perc és jön valami. Amíg a csapatom az út szélén toporog, én üzértől üzérig rohangászom, míg nem sikerül kilenc helyet kifizetnem egy olyan buszra, amiről nem tudom, pontosan mikor érkezik, ha érkezik egyáltalán. Persze feláras, sokkal többet fizetek, mint amennyi volt a kényelmes távolsági buszra a jegy, amit elbuktam. Egy óra tétlen toporgás után megérkezik a kék csoda, amire mindenki elkezd felnyomakodni, de az üzér szerencsére kordában tartja a dolgokat. Felszállunk, most már csak az útzárat kéne valahogy elkerülni. Erre is van megoldás.
Sucre felé kerülnünk kell, de nem bánjuk, mert a Rio Palcomayo völgye nagyon látványos
A busz nem Betanzos felé megy, hanem délnek fordul, Puna falujának. A település előtt nem sokkal rátér egy földútra, ami Inchasi és Chaqui falujába tart. Az ám, csakhogy a busz az egyik patakátkelésnél felül egy sziklára, így hosszas ide-oda tologatás kezdődik. Végül nagy nehezen sikerül átkelnünk a medren, majd leereszkedünk a Rio Pilcomayo völgyébe. A táj elég látványos, Betanzos hegyeire egyszer kéne szánni egy pár napot.
Apró füge és kaktusztermesztő falvakon át visz az utunk. A kitérő majd négy órát vesz igénybe, de legalább kikerültük az útlezárást, így utazhatunk tovább Sucre felé. Délután fél 3-kor futunk be Bolívia fővárosába. Azt terveztem, hogy reggel 9-re itt leszünk, de a válság felülírta a terveimet. Hirtelen városnézést tartunk, tényleg csak a legfontosabbakat érintve. Sajnálom, hogy így alakul, mert Sucréra kell egy teljes nap. Messze ez a legszebb városa az országnak, a klímája is jó és végre a szállónk is teljesen rendben van. Holnap azonban irány a Maragua-kráter és a jalqa indiánok!
Sucréra az útlezárások miatt sajnos kevés időnk jut
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
