Samaipatából a turisták többsége csak elbuszozik Santa Cruzba, pedig ez a szakasz is rengeteg természeti szépséget rejt. Ott van például a Refugio Los Volcanes, ami minden kétséget kizáróan Dél-Amerika legszebb fekvésű lodzsa. Az Espejillos-vízesések kevésbé nyerik el a tetszésünket, de a Loma de Arena homokdűnéi még úgyis megérték a kirándulást, hogy a park mára teljesen elhagyatottá vált. De ha errefelé jársz, ne hagyd ki Porongót és Cotoca városkáját sem!
Magunk mögött hagyjuk Samaipatát és megindulunk Santa Cruz irányába. Négy nap múlva repül haza a csapat, de addig még van tervben ez-az. Elsőként El Fuerte romvárosa, ahová sokadik alkalommal látogatok el. Minden kétséget kizáróan ez a romváros a dél-amerikai kontinens egyik legnagyobb talánya.
A 220x60 méteres központi monolitot a 4. században az itt élő chanék faragták meg. A faragványok között csillagképek és a Hailey-üstökös pályája is látható 1066-ból, tehát a chanék vagy kiváló csillagászok voltak, vagy elképesztően jó jósok. A romvárosról írtam már korábban, így nem koptatnám miatta újra a klaviatúra gombjait, ráadásul nem fogunk ki jó időt, a felhők miatt a faragványokból szinte semmit nem látunk. Azt azonban öröm látni, hogy eddigi látogatásaimmal ellentétben mintha elkezdtek volna foglalkozni a Világörökség részét képező parkkal; az inka városrészt egész szépen felújították és láthatóan új feltárásokra is van pénz.
El Fuertébe bármikor szívesen visszatérek, mert elképesztően misztikus hely
El Fuertéből visszaereszkedünk a főútra és irány Bermejo. Itt intünk búcsút Luis Castróéknak, mivel át kell szálljunk terepjárókra, amikkel Bolívia talán leglátványosabb lodzsára, a Refugio Los Volcanesre utazunk. A mindössze 10 kilométeres utat több mint egy óra alatt teljesítjük, mert a völgyben megbújó szállóhoz borzalmas út vezet. A sofőr azt mondja, a téli esők miatt annyira sok kő és szikla hullott az útra, hogy felezővel sem lesz könnyű átkelni rajtuk, és csak remélni tudják, hogy a száraz évszak beköszöntével megcsinálják ezt az útszakaszt, mert még egy esős évszakot nem bír ki.
Bermejo látképe a hágóból
Féltávnál van egy kilátó, ahonnan egészen elképesztő panoráma tárul a szemünk elé. Ez a hely abszolút vetekszik a Codo de los Andes nyújtotta látvánnyal, a lodzs elhelyezkedése pedig tényleg mindent visz.
Már ezért a látványért megérte erre kanyarodni
A szállót egy német lány üzemelteti, amúgy egy kanadai üzletember tulajdona. Sok ökolodzson jártam már, de azt hiszem, fekvését tekintve ez visz mindent. Egy zárt katlanban fekszik, amit függőleges falú, több száz méter magas vöröskő sziklák vesznek körbe. A lodzs környéki udvaron lovak legelésznek, lábuk alatt agutik szaladgálnak.
A szálló nem nagy, kilenc fős csapatunkon kívül mindössze egy francia és egy amerikai házaspár tartózkodik a szállón, ezzel maximumra is járattuk a hely kapacitását. De ez pont így jó, mert ha tömeg gyűlne össze a katlanban, akkor sokat veszítene a varázsából.
Ennél szebb helyen talán még én sem aludtam soha
A nap folyamán többször is látunk agutikat a szálló körül
Ebéddel fogadnak minket, amiből büfészerűen lehet választani. Az étkezésekkel eddig sem volt gond Bolíviában, de jó végre egy kicsit lejönni az andoki menüről.
Délután mindenki pihen egyet, majd naplemente előtt egy kötelezően ránk rakott helyi vezetővel felsétálunk a Condor-kilátóhoz. A srác sokat mesél az élővilágról, főként az állatokról, mondjuk látnunk egy majmon kívül semmit nem sikerül. A kilátás miatt azonban abszolút megéri ide felkapaszkodni, mert a sziklák vöröses színben pompáznak a lemenő nap fényében.
A Condor-kilátóhoz tett túránk igen látványosra sikeredett
Másnap egy hosszabb, közel ötórás túrán veszünk részt a kanyonban. A túrára velünk tart a lodzs macskája, Chachi is, aki végigugrálja velünk a 14 kilométert szikláról sziklára. A túra során bemerészkedünk az Amboró Nemzeti Parkba is, az ösvény pedig egy vízesésben végződik, ami kevésbé látványos, mint az eddigiek, de a kanyonban túrázni így is hatalmas élmény.
A második nap első túrája is emlékezetes marad
Ebéd után a csapat néhány tagjával végigjárjuk a Papagáj-ösvényt is, ami kezdetben szárazerdők között kanyarog, majd felér az egyik szikla tövébe, ahonnan ismét fantasztikus kilátás tárul a szemünk elé. Ráadásul papagájokat is látunk, így legalább igazolva érezzük a nevét.
A Papagáj-ösvény is igen tetszetős
A Refugio Los Volcanes fantasztikus élmény, de másfél nap és két éjszaka bőven elég belőle. Utazásunk utolsó napján szeretnénk eljutni a Jardín de las Delícias névre hallgató vízeséshez, de az értünk érkező Luis Castróék sajnos azzal fogadnak minket, hogy nem tudnak végigmenni az úton, viszont segítenek 4x4-es fuvart intézni El Tornóban. Itt sajnos mindenki azt mondja, hogy az út járhatatlan, az esőzések óta senki nem járt a zuhatagnál, ha valahogy, akkor csak motorral megközelíthető. Be kell lássuk, ez most nem fog menni, így alternatív desztinációként az Espejillos-vízesést dobom be. Én sem tudok róla sok mindent, de inkább járjunk ismeretlen utakat, mint üljünk egész nap az unalmas Santa Cruzban.
Az El Torno szomszédságában fekvő San Joséban sikerül terepjárót fognunk. Első lépésként átkelünk a Rio Piraion, no, nem hídon, hanem a medret keresztezve, mert errefelé nincsenek hidak a folyók felett. Ezután egy tanyavilágon áthaladó földúton kanyargunk az Amboró felé. Idővel egyre kevesebb lesz a ház, ezzel párhuzamosan egyre több az erdő.
Nagyjából negyven perc után érjük el Espejillost, egy magán birtokot, aminek a hegyfelöli részéről egy sebesfolyású patak zúdul le. 20 boliviano a belépő, de sokkal többet nem is ér. Illetve érhetne, ha nem lenne hűvös és az embernek lenne kedve eltölteni itt egy fél napot fürdőzéssel. Alig van 20 fok, így inkább csak a látvánnyal vagyunk elfoglalva, ami az elmúlt két hét eseményei után kevésbé ég bele a retinánkba.
A Jardín de las Deliciast szerettük volna útba ejteni, de helyette az Espejillos-vízeséssel vígasztalódunk
Újdonsült sofőrünket megkérem, hogy dobjon el minket Santa Cruzig. Porongo felé irányítom, mert nincs kedvem a fél napot Santa Cruz agglomerációjának dugóiban tölteni, így délben már az apró jezsuita falu főterén sétálgatunk. Messze ez a település a legpofásabb a város környékén, de nem csak emiatt érdemes erre kanyarodni, hanem a Yacaré Étterem miatt is, ahol főként kajmánból készült fogásokat lehet kóstolni. Az ám, csak hogy kizárólag hétvégente, így ezt most el kell engedjük.
Porongo kellemes meglepetés
Santa Cruz nem szép város, nincs sok mindent csinálni a városfalakon belül. Nem úgy a tőle délre fekvő, Lomas de Arena névre hallgató parkban, ahová mindig elviszem azokat az utazókat, akik Santa Cruzból szoktak haza- vagy továbbrepülni. Ez most sincs másképp. A belvárosi szállónkhoz másnap reggel 8 órakor jön egy kisbusz, amivel átvergődünk a borzalmasan zsúfolt és lepukkant déli városrészen. A városhatárt átlépve rátérünk arra az útra, ami a homokdűnékhez vezet. Sajnos a sofőrünk még a park bejárata előtt elakad, de nem aggódom, mert tudom, pár száz méter múlva ott várnak ránk a homokfutók. Illetve vártak az utolsó alkalommal, mikor itt jártam. A park bejárata elhagyatott, a buggykát pedig eszi a dudva a parkolóban. Egy ideig próbálok valakit felkutatni a visitor centernél, de be kell lássam, a Lomas de Arena kikerült a turizmus vérkeringéséből. Nem lenne ezzel semmi baj, ha innen nem kéne négy kilométert gyalogoljunk a futóhomokban, de sajnos kell.
A katedrális Santa Cruz egyetlen látnivalója
Szerencsére féltávnál érkezik egy buggy, ami a Selva Tierrára tart. Kis győzködés után a srác engedi, hogy felüljünk a platóra, így megspórolunk két kilométer sétát. És hogy milyen hely a Lomas de Arena? Továbbra is látványos és szerethető hely, főleg úgy, hogy a szél nem fúj, így nem csipkedi az arcunkat a homokkvarc.
A Lomas de Arena továbbra is remek hely
Visszafelé sajnos nincs fuvar, a homokban séta pedig eléggé lelombozza a társaságot. Bolívia tök jó ország, de érezhető, hogy nem működnek jól a dolgok; az útzárak, az infláció és a benzinhiány miatt nem csak a gazdaság, de a turisztikai infrastruktúra is leépülőben. Nem tudom, mi lesz ezzel az országgal a választások után, de újra kéne gondolni néhány dolgot, az biztos.
Visszafelé még van idő arra, hogy beugorjunk Cotocába. Ez a városka egyetlen dolog miatt érdekes, azok pedig a főtér fáin lógó lajhárok. Bár sokféle infót hallottam az elmúlt években arról, hogy az állatokat kitelepítették innen, szerencsére ezek mind hazugságnak bizonyulnak: Cotocában mai napig ott csimpaszkodnak a lajhárok a faágakon.
Cotoca lajhárai köszönik szépen, jól vannak
Az esti búcsúvacsorát egy yacaré étteremben töltjük. Krokodilpörkölt és sült piranha a menü, csak hogy az utolsó napot is emlékezetesen zárjuk. Holnap a csapat hazarepül, én pedig megindulok ismét Brazília felé.
A búcsúvacsora Santa Cruzban mindig piranha és kajmán
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
