Utolsó megállómat Bolíviában a szép fekvésű Chochisban töltöm. Bár az itteni táj messze nem annyira látványos, mint volt az Andok szoknyája Santa Cruz mögött, de ettől még bőven megéri megszakítani az utat Brazília felé. Dávid tornya ikonikus szikla Chiquitaniában, de a madárvilág sem utolsó errefelé. Ráadásul Chochis sokkal hangulatosabb, mint a közeli Roboré volt. Most már jöhet Brazília!
A csapat egy délutáni géppel hazarepül. Én töltök még egy éjszakát Santa Cruzban, másnap kora reggel pedig kitaxizom a buszpályaudvarra és veszek egy jegyet a brazil határra tartó buszok egyikére. Mostanra véget ért az útzár, így gond nélkül tudok utazni, ezért úgy döntök, Chochisnál megszakítom az utazásomat.
A nyolcórás buszút ára 90 boliviano, ami töredéke annak, mint amit pár hete elköltöttem menetdíjra. Akkor ezen a szakaszon a lezárások miatt trufikkal, motorokkal és traktorokkal kellett utazzak és az egész mutatvány belekerült vagy 300 bolivianómba. Pihentető, de unalmas út a mai, jól esik leszállni a buszról a délutáni órákban.
Chochis egy csendes falu, ami egy csodaszép táblahegy lábánál fekszik. Az erodálódott homokkővonulat ikonikus sziklája, Dávid tornya is itt magasodik. Az 553 méteres monolitra az indiánok félve tekintettek, nem véletlenül települt itt meg az egyház kolostort alapítva annak tövében. Chochis tehát csendes, mezei chiquitaniai falu, mégis rengeteg látnivalónak az otthona. Ennek köszönhetően pár évtizede a turizmus megjelent a vidéken, bár igaz, a pandémia óta itt is visszaesett az idegenforgalom.
Chochisnak elég világvége hangulata van
A Hostel Bella Vistában veszek ki egy szobát. Hosszú idő óta én vagyok itt az első külföldi vendég, de a szállásadó néni elmondása szerint bolíviaiak sem sűrűn fordulnak meg errefelé. Valójában elmondható, hogy az elmúlt egy hónapban La Pazt, a Titicaca-tavat és Uyunít leszámítva nem igazán láttam külföldieket sehol, talán csak Sucréban és Samaipatában botlottam bele egy-egy hátizsákosba. S mivel nincs turista, nincs ráépülő infrastruktúra sem. Chochisban például nincs étterem, így kénytelen vagyok éhen ágyba bújni.
A sínek mentén jutok el Dávid tornyához
Másnap reggel irány Dávid tornya! Az egyik kisboltban veszek csokit és banánt, azzal vágok neki a távnak. Van út is, de én inkább a vasút mentén gyalogolok, mert így egyrészt elkerülöm a kóborkutyákat, másrészt nagyobb esélyem van arra, hogy madarakat lássak. És látok is. Indigószajkóból és harkályból sokat, de jakamárokat is sikerül kiszúrnom.
Az indigószajkó a legnépszerűbb madár errefelé
Harkályból is sokat látok
Egy csodaszép jakamár
Ő pedig egy légykapó tirannusz
A kolostor magányosan áll a torony lábánál. Naiv művészekkel szépen megfaragtatták a tartóoszlopokat, valamint a belső tér fapilléreit, egészen hangulatos belsőt varázsolva a templomnak. A kolostor mögött fel lehet sétálni a torony széléig, de az távolabbról sokkal látványosabb.
Dávid tornya messziről néz ki jól, de a kilátás tőle egészen mesés
Visszafelé felmászom a kilátóponthoz. Fárasztó és izzasztó séta ez kerregő indigószajkók között. A séta abszolút megéri, mert innen a legszebb a kilátás Dávid tornyára és a mögötte húzódó táblahegyről.
Ez a panoráma tárul az ember szeme elé a kilátópontról
Ezután egy kicsit kavargok a vonatsín mentén, mert szeretném még felkeresni a Velo de la Novia névre hallgató vízesést. Amilyen nehéz rátalálni a tanösvényre, onnantól olyan könnyű követni azt. Amúgy a vízesés mérsékelten érdekes, csak ezért senki ne álljon meg Chochisban.
A Velo de la Novia mársákelten érdekes
Fél nap alatt kipipálom Chochis minden látnivalóját, így itt az ideje a búcsúnak. Kisétálok a főút szélére és várok egy határra tartó buszt. Sokat, nagyon sokat várok. Három órán át toporgok olykor a tűző napon, olykor az út széli bolt teraszán, ahol egy félnótás nővel és annak még félnótásabb lányával kell fecsegjek. Nem bírom soká, inkább a napon aszalódom. Délután 5 körül már nem csak én, rajtam kívül vagy féltucat ember toporog fuvarra várva. Lehet, ők tudták, mikor érkeznek a buszok?!
Chochis "váróterme"
Már majdnem felforr az agyvizem, mire végre jön egy olyan busz, amin van hely. Háromórás utazás vár rám a határon fekvő Puerto Quijarróba. A busz legalább légkondis, így sikerül kicsit lehűlnöm.
Mehetnék a pályaudvarról azonnal a határra és át Corumbába, de odaát sokkal drágább a szállás, úgyhogy maradok a bolíviai oldalon; a Hostal Lilokóban 13 dollárért minden igényt kielégítő szállodai szobát kapok. Két napja nem ettem normálisan, de ez a mai napon sem fog változni. Puerto Quijarróban nincsen étterem, így meg kell elégedjek egy útszéli kolbászsütögetővel. E téren jó lesz már megérkezni Brazíliába, ahol drágán ugyan, de lehet normálisan étkezni.
Puerto Quijarro pont annyira érdekes, mint ez a kép
Reggel besétálok Puerto Quijarro központjába, hogy megnézzem, van-e itt bármi is, de igen gyorsan kiderül, hogy nincs itt semmi. A főtér olyan érdektelen, hogy alig találom meg, amikor pedig csónak felől érdeklődöm, hogy állatlesre menjek a Laguna Caceres mélyére, lelomboznak, mondván, Puerto Quijarróban mindenki a csempészetben érdekelt és nem a turizmusban.
Taxiba ülök és irány a határ, aztán pedig Bonito városkája Brazíliában.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
