Uruguayban 17 éve jártam utoljára. Annyi emlékem van róla, hogy már akkor borzalmasan drága volt, de legalább szörnyen unalmas. Jelentem, a helyzet változatlan, tényleg minden nyugat-európai árszínvonalon megy, de még így is sokkal élvezhetőbb, mint volt a dél-brazil partvidék. Jól esik a szemnek a tisztaság, a rendezettség és az, hogy nem érezni semmi veszélyt az utcákon sétálva. Uruguay nem lesz a kedvenc országom, de jó egy kicsit lelassulni a tavaszi melankóliában.
A terv az volt, hogy az uruguayi határ felé utazva megállok a Taim Ökológiai Állomásnál, hogy a Mirim-tó környéki mocsaraknál állatokat fotózzak. Az ám, csakhogy a határváros, Chuy felé naponta mindössze két busz indul, az egyik kora hajnalban, a másik pedig az esti órákban, 14 órát pedig nem akarok eltölteni a pusztában vízidisznók társaságában. Elengedem a fotózást, így a hajnali busszal közvetlenül a határra vitetem magamat.
Santa Vitória do Palmar egy jellegtelen mezőváros
240 kilométert teszek meg három és fél óra alatt, az út során pedig nincsen semmi érdekes. A buszablakból látok pár kapibarát, de ennyi és nem több, Chuy városkájáig alig van életnek nyoma. Az egyetlen lakott település a határtól 20 kilométerre fekvő Santa Vitória do Palmar, egy apró mezőváros, ahol a délelőtti órákban a fű se nő.
A buszon egy idősebb, ránézésre nem brazil figurával utazom. A határra érve eléggé elveszettnek tűnik, így segítek neki eligazodni a brazil migráció útvesztőjében. Frank belga fickó, aki 70 év felettinek tűnik, mégis mindössze 50 éves. Évek óta járja a kontinenst teljesen egyedül, sem spanyolul, sem portugálul nem beszél, csak az angolt bírja valamennyire. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, káromkodik egy ízeset magyarul. Azt mondja, Siklóson van háza, egy belga haverjával vettek szőlőhegyi nyaralókat tíz évvel ezelőtt és rengeteg szép emlék köti Magyarországhoz. Mivel a haver megnősült, kicsit eltávolodtak egymástól, ő utazni kezdett, így valójában nincs szüksége a telkekre, épp eladni akarja azokat. Megnyugtatom, hogy ebben segíteni nem tudok, annak ellenére sem, hogy meglehetősen olcsón válna meg a pincéktől.
Frank délnek utazik tovább, ahogy én is, de mielőtt buszra ülök, szeretném felkeresni a San Miguel-erődöt, így búcsút intünk egymásnak. Besétálok Chuy határt jelentő sugárútján, hogy pénzt váltsak, majd beülök egy büfébe ebédelni. 500 peso, vagyis 12 dollár egy menü. Hmmm! Nem lesz olcsó Uruguayban utazgatni.
Az Uruguay-Brazília határvonal Chuy sugárútjának közepén halad át
A kajáldában azt mondják, az erődhöz busszal a legkönnyebb eljutni, így kisétálok a terminálra, ahol összefutok Frankkel ismét. Kiderül, a San Miguel-erődhöz semmiféle busz nincsen, tömegközlekedve csak a Santa Teresa-erőd érhető el. Elengedem, majd egyszer, mikor több időm lesz Uruguayra, bérlek egy kocsit és úgy keresem fel Uruguay kevésbé frekventált látnivalóit.
Végül ugyanazzal a busszal utazom délnek tovább, mint Frank. Rádumálom, hogy legalább a Santa Teresa-erődöt nézzük meg, ha már itt vagyunk. Annyira ad hoc jelleggel utazik, hogy simán leszáll velem a buszról 35 kilométerrel odébb a nemzeti park bejáratánál. Az ám, csak hogy hétfő van és ilyenkor a nemzeti park zárva tart. Nem engedik, hogy a tanösvény mentén sétáljunk el az erődig, sőt, a hátizsákjainkat sem engedik hátrahagyni, így kénytelenek vagyunk a főút mentén öt kilométert kutyagolni, felmálházva.
A Santa Teresa-erőd tökéletes állapotban várja az utazókat
Az erőd szerencsére nyitva tart. Remek állapotban van, olyan, mintha a várfalakat soha nem érte volna támadás, pedig építése után nem sokkal többször is lerohanták. A Santa Teresa-erődöt a spanyolok kezdték építeni 1762-ben a Chuy mellett található San Miguel- és a Colonia de Sacramento-i erőddel közösen, hogy megvédjék az 1761-es El Prado-i Szerződésben megállapított gyarmatbirodalmi határokat. Ezzel a szerződéssel zárták le a spanyolok és portugálok közötti tengerentúli vitákat, ami azonban nem hozta el a békét Uruguaynak. 1763-ban a portugálok új inváziót indítottak, mely során rátették a kezüket az épülőfélben lévő erődre. 1775-ben az angolok is tiszteletüket tették itt, végül az 1777-es San Ildefonso-i Békeszerződés tett pontot az ügy végére, így a spanyolok befejezhették a három erőd megépítését. Az utolsó kövek 1797-ben kerültek a Santa Teresa-erőd falába, utána már csak egy brazil inváziót kellett túléljen 1816-ban, majd 1852-ben véglegesítették az Uruguay ás Brazília közötti határvonalat, így az erődről lekerült a nyomás. A 19. század végén börtönként funkcionált, 1940 óta pedig múzeum.
Az erőd épületei tetszetősek, az utolsó feltárások során az egész komplexumot eredeti formájára építették vissza. Annak ellenére, hogy az időjárás nem túl varázslatos, egész szépen elütjük az időt a várfalakon belül. Sajnos a partra nem tudunk lemenni, mert az is a nemzeti park részét képezi, így a Cerro Verde homokdűnéit ki kell hagyjuk.
Az erőd belső épületei is tökéletes állapotban vannak, a múzeumi tárlatra sem lehet panasz
Busszal a közeli Punta del Diablóba utazunk, ahol szállás után nézünk. A parton lévő hostelek többsége hétfő lévén zárva tart, ahol sikerül valamilyen tulajt felhajtanunk, ott meg borzalmasan magas árakat mondanak. Házról házra járunk Frankkel, másfél óra málházás után sikerül a Hostel Mar Azulra rátalálnunk, ami egy piszkos és elhanyagolt hippitanya. 12 dollár egy ágy a dormban, amiben csak mi ketten vagyunk Frankkel. Egy éjszakára jó lesz, holnap úgyis mennem kell tovább.
Punta del Diablo klasszikus nyári desztináció, ahol csodaszép villákkal és aparthotelekkel várják az uruguayi pihenőket, de a magamfajta hátizsákosnak alig tud bármit is nyújtani
A boltban veszünk magunknak kenyeret, felvágottat és üdítőt. Minden borzalmasan drága, nem csak nekem, belga cimborámnak is. Ami furcsa, hogy amíg az én félliteres kólám 800 forintba kerül, Franknek ugyanezért annak dupláját számítják fel. Kiderül, Uruguayban két fajta Coca Cola kapható: brazil és uruguayi gyártmány. Érdekes módon a brazil fele annyiba kerül, mint a helyben gyártott, amit az eladó a benne lévő víz minőségével magyaráz. Végül mindkettőt megvesszük, hogy összehasonlítsuk azokat, és azt kell mondjam, a drágább uruguayi kóla kaliberekkel rosszabb a brazilnál. Olyan klór íze van, mintha a Dagály gyerekmedencéjéből kortyoltam volna egy jó nagyot.
Másnap kora reggel kirándulni indulok. Frank nem tart velem, azt mondja, neki tetszik a hostel, úgyhogy marad pár napot, lesz bőven ideje felfedezni Punta del Diablo környékét. Az idő továbbra sem túl jó, borús, olykor szitál az eső, ráadásul a szél is felerősödik néha. Ettől függetlenül nekiindulok a partvidéknek, mert szeretném látni a Santa Teresa Nemzeti Park déli részét, ha a Cerro Verdéhez nincs is esélyem eljutni.
A Santa Teresa Nemzeti Park szubtrópusi erdőkkel várja a kirándulót
Nos, a pára ellenére egészen szép sétát sikerül tennem a szubtrópusi erdők mélyén, ahol remek madárfotókat tudok lőni. Még a Mirador Mangrullóra is felmászom annak ellenére, hogy le van zárva. A gránitdomb tetejéről sajnos elég csekély a kilátás, de mit vár az ember attól az országtól, aminek a legmagasabb pontja mindössze 513 méter, az a domb is innen 140 kilométerre van.
A madárvilág egészen rendben van a Santa Teresa Nemzeti Parkban
A Sendero del Soldadón sétálok le a Laguna de Peña partjára, ahol vízidisznókba botlok. Nem tudtam, hogy a kapibarák ennyire délen is fellelhetők. Arról hallottam, hogy a Rio Paraná torkolatvidékén olykor megjelennek, de onnan a hideg elől általában felúsznak északnak a folyón. Ezek a vízidisznók azonban nem vándorolnak, a lagúna az élőhelyük. Sőt, nem csak vízidisznókat, hanem örvös csájákat is látok. Azt hittem, ezek az állatok az Esteros del Iberától nem merészkednek délebbre, főleg nem október táján, de úgy néz ki, tévedtem.
A Laguna de Pena partján vízidisznókat és örvös csájákat fotózom
Visszafelé a part mentén sétálok érintve a Playa Grandét és a Playa del Riverót. Vad, óceáni partvidék ez, ami így tavasz közepén a legkevésbé sem hívogató. Pár szörfös persze hullámlovagol, de rajtuk kívül csak kutyasétáltatókkal futok össze. Punta del Diablo nem rossz hely, sokkal rendezettebb, kulturáltabb, mint volt Brazíliában Cassino és Laranjal, de pont ugyanannyira unalmas itt is, mint azok a városkák.
A nemzeti parkból a part mentén sétálok vissza Punta del Diablóba
Visszamegyek a szállásomra, ahol felkapom a hátizsákomat és irány tovább délnek. Frank kikísér a terminálra, ahol sikerül elkapnom a déli buszt Castillos városkájába. A csapat egy hét múlva érkezik, be kell gyújtsam a rakétákat, ha Asunciónba akarok érni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
