Ha az ember teljes egészében szeretné megismerni Dél-Perut, nem hagyhatja ki a Rio Mantaro völgyét. Persze Jauja és Huancayo nem Cuzco és Arequipa, de azért érdemes tenni egy kitérőt errefelé is. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk: hegyekben nem eszünk tengeri halat.
Hogy milyen az Peruban, mikor már csak 1 sol van a zsebedben? Hogy miért kapta néhány ősi falfirka a Halott Bika nevet? Hogy hol élnek Peruban a legpofátlanabb alakok? Ezeket tudtuk meg két nap leforgása alatt azon az útvonalon, amin naponta több száz turista utazik. A tanulság: bankkártyával utazni nem lehet, turista központok között pedig nem fogsz kedves emberekkel találkozni.
A Föld legmélyebb kanyonja a Cotahausi. Mint mindenki, így mi is ezért utaztunk oda, hogy lássunk egy leget, de úgy jöttünk onnan vissza, hogy megtudtuk, a kanyonban sokkal több a leg. Itt készül ugyanis Peru legjobb piscója, itt fekszik Peru legöregebb lakott települése, itt láttuk Peru legszebb kőerdőjét és itt élnek Peru legaranyosabb emberei. Perut sokan tartják a legek országának, de azt kevesen tudják, hogy a legek legje a Cotahuasi-kanyon.
Van úgy, hogy az ember hiába próbálkozik valami alternatív ötlettel, nem jön össze. Többe kerül, napokig tart, a végén pedig marad a hagyományos út. Így jártunk mi is a Colca- és a Cotahuasi-kanyon közötti szakaszon, de hát ettől kalandos az utazás. Ha nem szivatjuk be magunkat az úttalan utakon, akkor nem láttuk volna kitörni a Sabancaya-vulkánt, nem bámulhattuk volna a Colca mély árkát Aplaónál és nem stoppoltunk volna hiába hat órán át Csokibombánál.
A Colca-kanyon a mezei turistából két fajta érzést válthat ki: egyik részük el van tőle ájulva, másik részük viszont átverésnek érzi a dolgot. Közel egy tucatszor jártam a kanyonban, így nehezen sorolnám magamat bármelyik táborhoz; mindkét félnek meg van az igaza. A Colca egyrészt mesés, másrészt valóban egy nagyra fújt lufi, amit ráadásul aranyáron mérnek. A mostani bejegyzés nem csak a mostani, hanem az elmúlt hat év ide tett látogatásait foglalja magába, hogy Te is átfogó képet kapj a Föld második legmélyebb kanyonjáról, a Colcáról.
Peru piszok turistás. De csak akkor, ha kizárólag a higlihtokra koncetrál az ember, mint a Machu Picchu vagy a Titicaca-tó. Pedig nem annyira nehéz lemenni a térképről és olyan helyeket felfedezni, amikről egyetlen útikönyv vagy utazó blog sem ír. A Colca- és a Cotahuasi-kanyont céloztuk meg, de nem a klasszikus módon, hanem lemászva a gringó ösvényről az Andok egyik eldugott zuga felé vettük az irányt. Így jutottunk el Espinarba és leltünk rá Peru legizgalmasabb romvárosaira.
Régóta vágytam arra a fesztiválra, amit a kecsuák az Ausangate hegy oldalában 5000 méter magasan tartanak, általában egy héttel a latinok nagy ünnepe, a Corpus Cristi előtt. Voltam már sok katolikus ünnepen Dél-Amerikában, de valahogy soha nem jött be egyik sem. Mindig az volt az érzésem, mint odahaza az éjféli miséken, hogy a többség csak azért megy el, mert úgy illik, a Bibliát és Jézus történetét pedig hírből sem ismeri. Azonban az a tény, hogy a Qoyllur Rit'it Peru egyik legnagyobb hegyének az árnyékában tartják olyan magasságban, amin az átlag turista már vánszorogni se nagyon tud, vonzóvá tette a számomra. Feltételeztem, hogy sok gringóval nem fogunk találkozni, s feltételezésem bejött, rajtunk kívül külföldi csak néhány fotós volt a hegyen. Cserébe azonban olyan élményben volt részünk, ami azt mondatja velem, nem a karácsony a legszebb keresztény ünnep, hanem a Qoyllur Rit'i, vagyis a Hópelyhecske Fesztivál. És ezt talán nem csak mi emberek gondoljuk így.
Van öt napunk a Qoyllur Rit'i Fesztiválig, ki kéne használni - gondoltuk a buszban ülve visszafelé Rinconadából. Ananeában nem akartunk újra éjszakázni, így a fél órás buszút alatt meghoztuk a döntést: irány le Amazóniába a Rio Tambopata forrásvidékére, hátha kapunk egy csónakot Puerto Maldonadóba, onnan pedig busszal fél nap alatt Mawayaniba, a Qoyllur Rit'i kiindulópontjába jutunk. Az ötlet jó volt, megvalósítása azonban képtelenség, mégis azt kell mondjam, megérte a próbát. Bár dzsungelcsónakázás nem lett belőle, de ráleltünk Peru legszebb útjára, és öt hét után láttunk végre valami zöldet.
Az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren a Föld legmagasabban fekvő városa, Rinconada. A szó magyarul körülbelül annyit tesz: a semmi sarka. A név árulkodó, Rinconadában ugyanis nincs semmi, kivéve az aranyat. Mintegy 40 000 ember zsúfolódik össze egy gleccser alatt csak azért, hogy ráleljen arra a rögre, ami után végleg leteheti a csákányt. Persze ez csak keveseknek sikerül, a többség évtizedekre a bányák foglya marad. A kilátástalanságnak köszönhetően rengeteg a bűncselekmény, de Rinconada nem ettől a Föld egyik legszörnyűbb helye. A legnagyobb gondot ugyanis nem a bűnözés, hanem a szemét jelenti.
Az Altiplano nem nyerte el a tetszésemet. Sárgára égett füves pusztaságaival, végeláthatatlan távolságaival olyan, mint az Alföld október végén. Ha nem lennének legelésző láma- és alpakkacsordák úton-útfélen, azt mondanám, Peru legunalmasabb vidéke. Aztán mikor megérkeztünk Lampába, a rózsaszín városba, egy csapásra megváltozott a véleményem: az Altiplano igenis mesés. Persze lehet csak azért, mert Lampa többet nyújt az eddig megszokottnál.