Október 2-án Kolumbiában is volt egy népszavazás. Arról kellett döntsön a nép, hogy érvénybe lépjen-e a pár nappal korábban aláírt békemegállapodás a kormány és a FARC gerillaszervezet között, ezzel lezárandó az 52 éve tartó fegyveres konfliktust. A szavazáson résztvevők 50,2 %-a úgy döntött, nem kér a békéből, illetve nem ebben a formában. Hogy miről van szó pontosan? Természetesen nem a békéről, hanem a kolumbiai smaragdbányák újrafelosztásáról.
Nekünk egyértelműen Kolumbia a kedvenc országunk, de hogy milyen ténylegesen itt élni, az már más kérdés. A kevés idekint élő magyar azt mondja, hogy vannak ugyan furcsaságok, de ha azokhoz az ember hozzászokik, az európainál sokkal kényelmesebb, szerethetőbb életet lehet élni.
24 óra alatt, szakadt farmerben, 5000-es andoki csúcsot szólóban mászni őrültségnek tűnhet, pedig nem az. A Nevado Tolima meghódítása életem egyik legnagyobb kalandja lett épp amiatt, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy azokat elterveztem. Oké, a lyukas farmertől lassan megszabadulok.
Sokan a kolumbiai kávét a Föld legjobb kávéjának tartják, pedig a hírnévre szert tenni az országnak nem volt olyan könnyű. Ahogy szinte mindent, úgy a kávébizniszt is csúnyán kisajátította a politika és néhány nagyon gazdag ember, de aztán rájöttek, sikert csak úgy érhetnek el, ha a termesztéssel mindenki jól jár. Végigjártam Quindío településeit, és rájöttem, a kolumbiai kávétermesztők nagyon szerencsés emberek.
Kevés olyan szép és izgalmas hely van a világon, mint a Cocora-völgy. A Tolima és a Quindio vulkánok lábánál elterülő völgyben élnek ugyanis a Föld legmagasabb pálmái, amik akár 70 méteresre is megnőhetnek. Az óriás viaszpálmákat (amik egyben Kolumbia nemzeti jelképei) törvény védi; aki egyben is kárt okoz, azonnal börtönre ítélik. A Cocora-völgy ma az ország egyik legnépszerűbb turista desztinációja, amit évente több mint 100 000 kiránduló keres fel.
A Mirador csapattal egy rövid amazóniai kitérő után a Chimborazo felé vettük az irányt. Rodrigo, a hegy lábánál élő hegymászó menedékházába vettük be magunkat, ahonnan zseniális kirándulásra mentünk az északi lejtőkre. Végre láthattam a Chimborazo csúcsát, ami mellett már oly sokszor elmentem, de eddig mindig ködbe veszett.
Csináltam már életem során éktelen nagy ökörségeket, de akkorát, mint a Rucu Pichincha mászása közben, még soha. Farmerben, mindenféle biztosítás és akklimatizáció nélkül IV+ nehézségű sziklákon lógtam 4600 méter magasban, közben azon járt a fejem, mi a fenét is keresek ott. Túléltem.
Quito az egyik kedvenc fővárosom Dél-Amerikában. Az óváros koloniális hangulatával egyszerűen elvarázsol, az ódon templomok történeteitől pedig feláll a hátamon a szőr. Aztán ott van az Egyenlítő és egy érdekes kráter, a végén pedig Petőfi is feltűnik a színen.
Végigrobogtunk a maja riviérán, érintve Tulumot, ahová azóta vágytam, mióta megismertem Endrét. Bármelyik karibi partszakaszra rácsodálkoztam, ő mindig csak annyit mondott, várd ki, míg eljutsz Tulumba. Hát most eljutottam... és csalódtam. De nagyon.
Belize-en épp csak keresztülbuszozunk, Chetumalban azonban belebotlunk egy zseniális múzeumba. A maják miatt még vissza kell ide térjünk.