Bañost szinte minden Ecuadorba látogató turista felkeresi. A városban bandukolva nehéz megérteni, miért, de ha az ember nyeregbe pattan és végigbiciklizik a Pastaza-folyó völgyén, akkor a sok külföldi jelenléte indokolttá válik. Canopyzni az Agoyán-vízesés felett, majd bebújni a Pailón del Diablo mögé felejthetetlen élmény, ahogy az sem utolsó, ahogy belibbensz egy hintával a Tungurahua-vulkán alatti völgybe. Baños jó hely.
A Quito és Ambato közötti magasföld rengeteg látnivalóval szolgál, ezért nem árt, ha az ember nem kapkod, mikor erre jár. A csapattal az Egyenlítőnél kezdünk, majd Rumicucho romjait járjuk végig. Ezután a Pululahua-kráter következik, majd irány a Toachi-folyó kanyonja és a Quilotoa-lagúna. Mivel korábban már írtunk mindről, ezért ezúttal képes bloggal jelentkezünk.
Quitóról többször írtunk már, de a város van annyira szép, hogy megérdemel egy új, képes blogbejegyzést. A Mirador-csapattal volt a városra két teljes napunk, így sok mindenre futotta az időnkből. Végre feljutottunk a Panecillo tetejére is, és sikerült olyan templomok belső teréről is képet készítenünk, amiről korábban a fényképezés tiltása miatt nem lehetett. Jó képnézegetést!
Az elmúlt két hetet hegymászásokkal és trekkinggel töltöttem. A számtalan akklimatizációs túrának az volt a célja, hogy felkészítsen a Cotopaxi meghódítására, ez azonban elmarad. Az utolsó bemelegítő túrán úgy megfázom, hogy esélyem sincs az 5897 méter magas hegyre. Végigküzdök egy éjszakát a menedékházban 4800 méteren, és csak remélni tudom, hogy a csapat többi tagja sikerrel jár.
Akklimatizációs túrám következő mászása az Iliniza északi csúcsára visz. Az 5126 méteres hegy nem csak azzal tűnik ki a többi ecuadori 5000-es közül, hogy könnyen, fél nap alatt mászható, hanem azzal is, hogy sajátos mikroklímájának köszönhetően nincs rajta hó. Fantasztikus túrán vagyok túl, most már jöhet a Cotopaxi.
A régészekben az a legjobb, hogy általában nem értenek semmihez, csak az általuk kutatott kultúrák emlékeihez. Nem szokásuk meglátni az összefüggéseket, még akkor sem, ha kiböki a szemüket. Cochasqui romvárosában jártam, aminek épületei és naptárkövei megidézik a majákat, de ezt a kapcsolatot máig nem kutatja senki. Lehet, hogy az ecuadori kara és a kajambi indiánok leszármazottai őrzik a maja civilizáció eltűnésének emlékét?
Az Imbabura-vulkánra igyekeztem, de egy hegymászásnál sokkal többet kaptam. Megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki Bob Dylant, a fél Pink Floydot és Manu Chaót is többször vendégül látta, majd együtt hódítottam meg a hegyet Dél-Amerika legismertebb hegymászójával, aki hiába állt már mindegyik 8000-es hegy csúcsán, a kedvence továbbra is a Cotopaxi. Ja, az Imbabura pedig tényleg csodaszép hegy.
Akklimatizációs túrám következő állomása a 3700 méter magasan fekvő Mojanda-lagúna és az affölé magasodó hegyek egyike. A Cerro Negrót tűzöm ki célként, de Otavalo felől az út nem túl jó, ezért a sofőröm ajánlására a Fuya Fuya 4263 méter magas csúcsa mellett döntök. Olyannyira helyesnek bizonyul a döntés, hogy egy héttel később a csapatommal is visszatérek ide az ő akklimatizációjuk céljából.
Otavalo nem szép és nem is kimondottan izgalmas város, a környéke azonban annál látványosabb. A következő napokban három túrát szeretnék tenni akklimatizáció céljából, ezek közül az első Észak-Ecuador talán legnépszerűbb desztinációja, a Cuicocha-lagúna. Fantasztikus táj, hihetetlen színek és zseniális élővilág fogad, ráadásul Cotacachi is elnyeri a tetszésemet. Szép nap volt.
Egy hét múlva kezdődik az ecuadori hegymászó túrám, ami előtt szeretnék egy kicsit akklimatizálódni Otavalo környékén. Hátsó utakon jutok el a városba, ami kézműves piaca révén elég népszerű a turisták körében, de az én szívembe nem lopja be magát. Az odavezető úton azonban belebotlok abba a Yaruquíba és El Quinchébe, amiket senki nem ismer, pedig egészen kellemes helyek.