Bariloche Dél-Amerika Tirolja. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Ausztriába csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin lazaságot kimért európai rend váltja, ami nagyon jól esik több mint másfél év hátizsákolás után. Arra, hogy tudjuk, nem Európában vagyunk, ott van a buszközlekedés, ami sajnos megmaradt argentinnak.
Hosszú, 1000 kilométeres utazás vár ránk Buenos Airesig, s bár előre tudjuk, hogy sok látnivalóval nem fog kecsegtetni a következő pár nap, ahol tudunk, szétnézünk kicsit. Yapeyú kegyhelye után megtudjuk, mi ihlette a Kis herceg szerzőjét a történet megírására, majd Colón üdülővárosában konstatáljuk, hogy Argentínában a főszezonon kívül nagyon unalmas utazni.
Hol jobb? sorozatunk eddigi részeiből az már kiderült, hogy Perut, Bolíviát és Venezuelát Magyarország még lenyomja, de Ecuadorral szemben már hátrányban van. Következő áldozatunk az a Paraguay, aminek földrajzi pozíciója a leginkább hasonlít hazánkéra, mivel az ország jó része mezőgazdaságra teljesen alkalmas síkvidék, tengeri kikötője pedig nincsen. Lássuk, hol tart most Paraguay, és jobb-e ott az élet, mint Magyarországon?
Valahányszor elhagyunk egy dél-amerikai országot, szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, pontosabban a helyi konyhaművészet azon remekeinek, amiket ott tartózkodásunk alatt sikerült megkóstolnunk. Paraguayjal sem szeretnénk kivételt tenni, annak ellenére, hogy kevés tipikus étellel rendelkezik. A gasztronómia szerelmesei kénytelenek lesznek beérni ezzel a szösszenettel.
Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén. Megérte, mert Trinidad és Jesús romjai sokkal látványosabbak, mint voltak az argentin missziók. Aztán rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.
Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. század elején elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.
Az Iguazú-vízesés olyan Dél-Amerikában, mint az Eiffel-torony Európában: egyszer az életben kötelező. Nekünk most megvolt. Hála a fényképezőnknek négy napot kellett várnunk arra, hogy lássuk a Világörökség részét képező természeti csodát, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. Nem az Iguazú lesz a kedvenc vízesésünk.
Ciudad del Estébe az emberek vásárolni járnak. Mi nem ezért jöttünk ide, hanem a Föld második legnagyobb vízerőműve, az Itaipú, valamint a senki által nem ismert Salto Monday miatt. Két gigantikus élménnyel gazdagodtunk, most már mehetünk Argentínába.
A Mbaracayú Nemzeti Parkban megetettük magunkat a szúnyogokkal, majd beborultunk az árokba egy busszal. Négyszer egymás után. Sok látnivaló nincs Paraguayban, de kalandból azért nincs hiány.
Úgy vágtunk neki a Cerro Corá Nemzeti Parknak, hogy semmi infónk nem volt róla. Úgy jöttünk el onnan, hogy egy pillanatig nem lettünk okosabbak. Felejthető éjszaka után a Laguna Blancánál leltünk lelki békére. Kezdjük átvenni a vidéki Paraguay ritmusát.