Ha az ember nem szakavatott irodánál fizet be egy utazásra, abból sok jó nem sülhet ki. Úgy utaztunk Sucréba és Potosíba, ahogyan csak az amatőrök csinálják. Először is Sucre többet tud egy délutánnál, másrészt Potosí előtt illik akklimatizálódni. Nem állítom, hogy a csapatom nem élvezte az elmúlt két napot, de ezt lehetett volna sokkal jobban is csinálni. Amúgy jó volt három év után visszatérni a bolíviai Andokba.
Bolíviára egy teljes hetünk van. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a túránk szervezője Paraguayra, Argentínára és Brazíliára hagyott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne így is rohanós az út, de azért sikerül egy-két külön programot is beiktatnunk, amik azt hiszem az elmúlt három nap legnagyobb élményévé váltak. Láttunk lajhárokat Cotocában, homokdűnéken másztunk Santa Cruz határában és egy kicsit megismerkedtünk Chiquitana jezsuita misszióival is.
Dél-Amerika legnehezebb stoppos útja Bolívia és Paraguay között vezet. Egy 450 kilométeres, nyílegyenes útról van szó, amin a világon nem megy semmi. Annak ellenére nem járnak rajta kocsik, hogy ez a két ország között az egyetlen út. Átjutottam rajta, amit egy puma raguval ünnepeltem meg.
A Yungas-vidék Halál útja egy nagy kamu. Jó részét rég leaszfaltozták, ami megmaradt belőle, abból bicikliút lett. 2007 óta a Halál útja cím jogos tulajdonosa a Tarija-Villamontes szakasz, ami állítólag ugyanannyi halálos áldozatot követel egy év alatt, mint anno elhíresült Nagy Testvére. A mi utazásunk napja emelte az átlagot, legkevesebb öten haltak meg rajta. A szemünk láttára. Mi túléltük, de csak egy hajszálon múlott. Jó végre magunk mögött hagyni Bolíviát!
Hol jobb? sorozatunk következő állomása következik: Magyarország vs. Bolívia. Arról a Bolíviáról lesz szó, ahol több mint 10 éve egy indián származású elnök, Evo Morales próbál szocializmust építeni egy olyan országban, ami tradicionálisan önellátó és önfenntartó. A mutatók az elnök mellett szólnak, így mára nem annyira egyértelmű, hogy Bolívia az elmaradott országok közé tartozik-e.
Szemben a perui konyhával, a bolíviairól senki nem hall. Pedig a pique macho, a lagarto vagy a chorillana mind olyan kaják, amiknek ott lenne a helye az étlapokon, akár Magyarországon is. Az egészben pedig az a legjobb, hogy még a magunkfajta hátizsákosoknak is megfizethetőek.
