A Perito Moreno-gleccser olyan csoda, amit minden utazónak látnia kell legalább egyszer. Nekem már harmadszor sikerült, de a látványtól ezúttal is elolvadtam. Nem úgy a gleccser, ami azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete és térfogata nem csökken, hanem nő.
Patagónia legszebb hegycsúcsa a Fitz Roy. 2014 után ismét eljutottam ennek a nagyszerű hegynek a lábához, ráadásul tökéletes időjárás mellett. Remélem, sokszor lesz még lehetőségem ide eljutni, mert ez a hely egészen varázslatos. Számomra sokkal nagyobb élmény, mint a Torres del Paine.
A szeles sztyeppét nehéz lenne látványosnak nevezni, így nem is vonzza a turistákat. Pont ez kell nekem a Torres del Paine után, egy kicsit letérni a kitaposott ösvényről. Patagónia argentin oldalán felkerestem két bányavárost, amitől nem dobtam ugyan hátast, de legalább láttam olyat, amit a többség általában nem lát. Most már jöhet a Mirador-csapat.
A rossz előjelek ellenére nekivágok a Torres del Painénak, életem során már többedszer. Az időjárás ezúttal roppant kegyes hozzám, így fantasztikus dolgokat látok. A Torres del Paine tényleg meseszép, csak egyetlen gond vele, mégpedig az, hogy Chilében van.
Három év után térek vissza Puerto Natalesbe mégpedig azzal a céllal, hogy megszervezzem a Mirador-csapat "W" és az én "O" túrámat a Torres del Paine Nemzeti Parkban. Jelentem, a helyzet változatlan; aki Chile legnépszerűbb nemzeti parkjába vágyik, azt kőkeményen le fogják húzni pénzzel, és még bunkóznak is vele egy sort. Bánatomban ellátogatok egy barlangba, ahol egykoron óriáslajhárok éltek, valamint tiszteletemet teszem a chilei Patagónia első tanyáján.
Három év után térek vissza Patagóniába, mert két hét múlva kezdődik a Mirador Patagónia túrája. A hosszú repülőutat egy rövid erdei sétával feledtetem a Magallanes Természetvédelmi Terület tanösvényein, ami nem véletlenül nem ismert a turisták körében. A park egyszerűen felejthető.
Fél nap Salar, éjszakai busz La Pazba, majd Lima érintésével utazás haza. Így zárul a 18 nap alatt 5 országot érintő dél-amerikai utazásunk. Ami miatt emlékezetes az utolsó szakasz, az nem más, mint a Potosít Uyuníval összekötő út, amit ezidáig nekem is csak éjszaka volt szerencsém teljesíteni. Pedig ha egyszer teheted, járd végig nappal, mert egészen elképesztő színek és formák fogadnak a háromórás buszos utazás során. Képes beszámoló következik Bolívia talán leglátványosabb útjáról.
Ha az ember nem szakavatott irodánál fizet be egy utazásra, abból sok jó nem sülhet ki. Úgy utaztunk Sucréba és Potosíba, ahogyan csak az amatőrök csinálják. Először is Sucre többet tud egy délutánnál, másrészt Potosí előtt illik akklimatizálódni. Nem állítom, hogy a csapatom nem élvezte az elmúlt két napot, de ezt lehetett volna sokkal jobban is csinálni. Amúgy jó volt három év után visszatérni a bolíviai Andokba.
Bolíviára egy teljes hetünk van. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a túránk szervezője Paraguayra, Argentínára és Brazíliára hagyott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne így is rohanós az út, de azért sikerül egy-két külön programot is beiktatnunk, amik azt hiszem az elmúlt három nap legnagyobb élményévé váltak. Láttunk lajhárokat Cotocában, homokdűnéken másztunk Santa Cruz határában és egy kicsit megismerkedtünk Chiquitana jezsuita misszióival is.
Szerintem San Marinót sem lehet két nap alatt megnézni, nemhogy Paraguayt. Márpediglen ennyi időnk volt a csapatunkkal az országra, aminek egy nagy és értelmetlen rohanás lett a vége. Láttunk pár jezsuita romot, ettünk chipát és megtudtuk, hol született a híres paraguayi kapus, Chilavert. Ennél Paraguay persze sokkal többet tud, csak ugye a cég, aki az utat szervezte, ezt nem tudja.