Palomino tengerpartjánál sok szebb van az országban, de hangulatában egyik sem tudja őt felülmúlni. Én, aki nem vagyok egy strandolós fajta, kifejezetten örülök neki, hogy Palomino nem a tengerről és a pálmafákról szól. Bármikor járok erre, jól esik itt eltölteni néhány napot.
Nabusimakéba azóta vágytam vissza, mióta Erivel 2015-ben véletlenül odakeveredtünk. Az ott töltött néhány napban nem csak, hogy betekintést nyertünk a mindennapjaikba, de még egy mamo, vagyis arhuaco sámán temetésén is részt vehettünk. Azóta Nabusimakét tartom Kolumbia legizgalmasabb desztinációjának, ahol az ember egy kicsit átértékeli az életét és mindent, amit addig a világról tudott.
Vannak, akik még most is hisznek El Dorado létezésében. És milyen jól teszik. El Dorado ugyanis tényleg létezett, csak nem városként, hanem muisca királyként. Csak egy félreértés végett lett El Doradóból város, ami felfedezők százait vezette félre az elmúlt évszázadokban. Felkerestük a helyet, ahol a muisca indiánok aranya rejtezik, de előtte még ellátogattunk Nemocón sóbányáiba, valamint a Mirador-csapat érkezése előtt tiszteletemet tettem Kolumbia legmagasabb vízesésénél, ami amúgy nem is az ország legmagasabbika.
Végre ismét Kolumbia! Ezúttal azonban nem utazgatni jöttem az országba, hanem túrát vezetni egy négyfős fiúcsapatnak, akik az ország nevezetességei mellett az éjszakai életre is kíváncsiak voltak. Lévén azonban, hogy sikerült kicsit túltolniuk a bulit a repülőn, a csapatból végül csak egyetlen srác, Peti landol Bogotá repterén. Nem túl szerencsés, ha a csapatod 75 %-a nem érkezik meg, és a bevásárolt rumokat öt helyett ketten kell megigyátok, de ezt az áldozatot meg kell hozzuk. A tervezett programot végül teljesítjük, de a delírium miatt sok emlék zavaros. Nem is részletezném a kéthetes ivászat minden aspektusát, hisz a rum mindenhol rum, de néhány emléket azért megosztanék a blog olvasóival.
Isla Navarinót kénytelen vagyok hajóval elhagyni, mert a DAP légitársaság nemes egyszerűséggel lehúzott az utazók listájáról. Az egyórás repülés helyett 30 órát ülök egy kompon, de így legalább láthatom az Alberto de Agostini Nemzeti Park fjordjait és gleccsereit. Képes beszámoló következik a hajóútról.
Régóta vágytam a Navarino-szigetre, és most elérkezett rá az idő, hogy felkeressem. Célom a négynapos Dientes de Navarino körtúra teljesítése volt, de a DAP légitársaságnak hála módosítanom kellett a tervezett programon. Bár a teljes kör ezúttal elmaradt, cserébe azonban olyan zugait fedeztem fel a szigetnek, ahol előttem jó eséllyel nem sokan jártak. Fantasztikus napok vannak mögöttem.
A Mirador-csapattal ezúttal Tűzföld argentin oldalát fedezzük fel. A Beagle-csatorna szigetei után a Tűzföld Nemzeti Parkban bóklásztunk, ahol a nyár ellenére hóesés fogadott minket. Aztán persze kisütött a nap, így fantasztikus látványban volt részünk. Képes beszámoló Dél-Amerika legdélebbi csücskéről.
Az erős szél miatt nem jutunk el az Isla Magdalenára, cserébe azonban körbeutazzuk a chilei Tűzföld pampáit. Királypingvineket fotózunk, ismerkedünk a szelknam indiánok történelmével, majd útba ejtjük az Almásfüzitőt is alulmúló Cerro Sombrerót. Tűzföld ezen részét nem a turistáknak találták ki.
Sokan csak azért érkeznek Dél-Chilébe, hogy ellátogassanak a Torres del Paine Nemzeti Parkba, pedig a környéken számtalan csoda várja a turistákat. Ezek közül az egyik a Bernardo O'Higgins Nemzeti Park, ami fjordjaival és gleccsereivel már 2014-ben is elvarázsolt. Ez most sincs másképp, annak ellenére sem, hogy a kirándulás ára 30 %-ot emelkedett pár év alatt. Képes beszámoló Chile egyik ritkán látogatott nemzeti parkjáról.
A Torres del Paine W túrája nem véletlenül Dél-Amerika egyik legnépszerűbb trekkingje. A látvány az ötnapos túra alatt egészen elképesztő, az élményen csak az időjárás és a menedékházakat üzemeltető cégek rontanak. Bár sok turista távozik a parkból keserű szájízzel, a W-t ennek ellenére minden túrabolondnak kötelező megcsinálnia.