Ha az ember nem szakavatott irodánál fizet be egy utazásra, abból sok jó nem sülhet ki. Úgy utaztunk Sucréba és Potosíba, ahogyan csak az amatőrök csinálják. Először is Sucre többet tud egy délutánnál, másrészt Potosí előtt illik akklimatizálódni. Nem állítom, hogy a csapatom nem élvezte az elmúlt két napot, de ezt lehetett volna sokkal jobban is csinálni. Amúgy jó volt három év után visszatérni a bolíviai Andokba.
Bolíviára egy teljes hetünk van. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a túránk szervezője Paraguayra, Argentínára és Brazíliára hagyott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne így is rohanós az út, de azért sikerül egy-két külön programot is beiktatnunk, amik azt hiszem az elmúlt három nap legnagyobb élményévé váltak. Láttunk lajhárokat Cotocában, homokdűnéken másztunk Santa Cruz határában és egy kicsit megismerkedtünk Chiquitana jezsuita misszióival is.
Szerintem San Marinót sem lehet két nap alatt megnézni, nemhogy Paraguayt. Márpediglen ennyi időnk volt a csapatunkkal az országra, aminek egy nagy és értelmetlen rohanás lett a vége. Láttunk pár jezsuita romot, ettünk chipát és megtudtuk, hol született a híres paraguayi kapus, Chilavert. Ennél Paraguay persze sokkal többet tud, csak ugye a cég, aki az utat szervezte, ezt nem tudja.
Az Esteros del Iberá az Argentínának, ami a Pantanal Brazíliának vagy a Los Llanos Venezuelának. Madarak, vízidisznók és kajmánok ameddig a szem ellát. Másfél aktív napot töltünk el a csoporttal a mocsárvidéken, de szerintem egy kicsit mindenki bánja, hogy nem maradunk tovább. Emellett jártunk egy ametisztbányában, ahol zseniális ásványokat foghattunk a kezünkben. Argentína még mindig egy tök jó ország.
Az Iguazú-vízesést legalább egyszer látni kell. Nekem nem ez az első alkalom, és a munkám miatt valószínűleg nem is az utolsó, hogy felkerestem a Brazília és Argentína határán fekvő vízesésrendszert, ami - ahogy korábban - most sem nyűgözött le. A turistaáradat a korábbiakhoz képest csak nőtt, a tömeg egyszerűen agyonvágja az élményt. Ráadásul ezúttal egyetlen nap alatt akartuk körbejárni a parkot, ami tulajdonképpen képtelenség.
Rio de Janeirót egyszer látni kell. De ha teszed, ne úgy csináld, ahogy mi. Szánj rá időt! Napokat, heteket. Egyetlen napba próbáltuk belezsúfolni azt, amit nem lehet. Ugyan született pár jó kép, de ha valaki megkérdezné, hogy jártam-e már Rióban, azt mondanám, hogy nem.
Utazásunk utolsó állomása Villavicencio, Meta fővárosa. Nincs itt nagyon semmi, csak egy félig magyar család, akik két éve költöztek Kolumbiába a jobb élet reményében. Ha a városban nincs is, a környékén azért akadnak látnivalók. Ilyen a Susumuco-vízesés, az El Cable vereda (ahol a gyerekek drótkötélpályán jutnak el az iskolába) valamint Buenavista és a falu furcsa szobrai. Búcsúzunk Kolumbiától, no nem örökere, csak egy rövid időre.
A La Ruta de los Primos utolsó szakasza sem könnyebb, mint volt az idáig vezető út. A végállomás, Vistahermosa azonban elnyeri a tetszésünket. No nem a város, hanem a környéke, ahol véletlen rátalálunk Kolumbia második legjobb szafarijára.
Caño Indióból Yarumalesbe nem egyszerű eljutni. Hetente csak kétszer közlekedik az az UAZ, amiről nekünk tegnap sikerült leszállnunk. Mivel nincs kedvünk három napot várni a fuvarra, úgy döntünk, hogy gyalog vágunk neki a harminc kilométeres távnak. Egész nap sétálunk, de egy cseppet sem bánjuk, mert menet közben rátalálunk a Caño Canoasra, egy meseszép vízesésre, ami a szűnni nem akaró eső ellenére is fantasztikus élményt nyújt.
A Caño Cristales nem nyűgözött le minket annyira, de La Macarenában azt a tippet kapjuk, hogyha igazán szépet akarunk látni, akkor keressük fel a Siete Machost. A folyót elérni egyetlen módon lehet, ha az ember végigutazik a szeparatista FARC-gerillák által felügyelt La Ruta de los Primoson, vagyis az Unokatestvérek útján. Béke van, ezért elvileg nem kéne félni a gerilláktól, de a Primos tagjai nem hajlandóak letenni a fegyvert. Hogy zavarja-e őket két gringó, aki bemerészkedik a földjükre? Reméljük, hogy nem. A bátorságunkért cserébe életünk egyik legszebb élményében lesz részünk.